„Tiszta és szeplőtelen kegyesség (istentisztelet) az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket nyomorúságukban, és tisztán megőrizni az embernek önmagát a világtól." Jakab 1,27
Jézus nem azt kéri tőlem, hogy meghaljak érte, hanem hogy életemet engedjem át neki. Péter azt mondja: "Az életemet adom érted" (Jn 13,37) és így is gondolta; nagyszerű érzéke volt a hősiesség iránt. Baj volna, ha képtelenek lennénk hasonló kijelentést tenni, mint Péter. Kötelességérzetünkből csak akkor válnak tettek, ha hősiesen elszánjuk rá magunkat. Kérdezte-e már valaha tőled az Úr: "Leteszed-e az életedet énértem?" Sokkal könnyebb meghalni, mint napról napra letenni az életemet magas elhivatásom tudatában.
„Nagy az Úr, méltó, hogy dicsérjék, nagysága felfoghatatlan." Zsoltár 145,3
"Ha pedig kegyelemből van, akkor már nem cselekedetekért, mivel a kegyelem akkor nem volna kegyelem." Róma 11,6
„...aki naggyá akar lenni közületek, legyen a szolgátok, és aki közületek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok." Máté 20,26-27
A keresztyén munkásnak arra van a legnagyobb szüksége, hogy minduntalan szembenézzen Jézus Krisztussal. Ez nem könnyű, bármilyenek is keresztyén tapasztalataink. A harc nem a bűn, a nehézségek vagy a körülmények ellen folyik, hanem azért, mert olyan mértékben elmerülünk a munkába, hogy nem vagyunk készen mindig Jézus Krisztus elé állni. Egyedül erre van szükségünk, nem arra, hogy hitünket vagy hitvallásunkat és használhatóságunk kérdését vizsgálgassuk, hanem hogy Őrá nézzünk.
„Senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is." Filippi 2,4
Ha meg akarom vizsgálni, hogy melyik hatalom uralkodik rajtam, akkor mindenekelőtt azzal a kellemetlen ténnyel kell szembenéznem, hogy én magam vagyok felelős azért, hogy ki uralkodik rajtam. Ha önmagamnak vagyok rabszolgája, csak magamat hibáztathatom érte; akkor a múltban valamikor behódoltam önmagamnak. Hasonlóképpen ha Istennek engedelmeskedem, ezt azért teszem, mert megadtam magam neki.
