OswaldChambers

Nem elsősorban attól kell tartanunk, hogy Istenben való hitünk károsodik, hanem attól, hogy belső állapotunk kárt szenved. "Őrizzétek meg azért lelketeket és ne csalárdkodjatok" (Mal 2,16). Lelki-szellemi alkatunknak félelmetes hatásai vannak. Ez az az ellenség, amely bensőnkbe hatol és eltéríti gondolkozásunkat Istentől. Van olyan kedélyállapot, amelyet nem szabadna megtűrnünk magunkban.

Ne engedd meg magadnak a gondolatot, hogy az élet felszínén levő dolgokat nem Isten rendelte el. Azok ugyanúgy Istentől valók, mint a mély dolgok. Nem az Istennek átadott szíved veti meg azt, hogy természetesen élj, hanem az a vágyad, hogy másokban ezt a benyomást keltsd: te nem vagy felszínes. Ez biztos jele szellemi önhittségednek. Vigyázz, nehogy megvetés támadjon benned - mindig erről az oldalról jön -, és élő szemrehányásként járj a többiek közt, mert ők természetesebbek mint te. Őrizkedj attól, hogy mély embernek tüntesd fel magad.

Jézus Krisztus halála Isten akaratának történelmi beteljesülése volt. Helytelen dolog, hogy Jézus Krisztust mártírnak tekintsük. Halála nem egy vele történt szerencsétlenség, amit meg lehetett volna akadályozni. Halála volt földre jövetelének a célja.

Őrizkedj attól a kellemes elképzeléstől, hogy Isten mint kedves és szerető Atya, persze, hogy megbocsát nekünk. Az Újszövetségben sehol nincs helye az ilyen gondolkozásnak. Isten egyetlen alapon bocsáthat meg nekünk: Krisztus keresztjének borzalmas tragédiája alapján. Más indokot keresni a bűnbocsánatra öntudatlan istenkáromlás. Isten csak Krisztus keresztje által bocsáthatja meg a bűnt és helyezhet vissza minket kegyelmébe, más mód nincs rá! Az a bűnbocsánat, amit mi olyan könnyen tudunk venni, a Golgota haláltusájába került.

Közülünk nagyon kevesen vannak, akiket Ő meggyőzhetett bűn tekintetében. Ismerjük azt a belső zűrzavart a rossz miatt, amit tettünk. De ha a Szent Szellem meggyőz bűn tekintetében, ez elfeledtet velünk minden földi kapcsolatot és csak azt az egyet hagyja meg: "Egyedül Te ellened vétkeztem" (Zsolt 51,4). Amikor valaki így győződött meg a bűnről, lelkiismerete hatalmasan tudtára adja, hogy Isten nem bocsáthat meg neki; ha megbocsátana, akkor az embernek erősebb igazságérzete lenne, mint Istennek.

Ha meghagytuk magunkban az egyéni véleménynek bármilyen kicsi maradványát, az mindig ezt mondja: "Nem tudom megtenni." A személyiség sohasem mondja ezt, hanem elmélyed Istenben és mindig többet szív magába. A személyiség egyre többet és többet kíván Istenből, ilyennek vagyunk teremtve. Képességünk és rendeltetésünk, hogy Istenhez jussunk. De a bűn és az egyéniségünk visszatart.

Ábrahám eljutott odáig, ahol Isten igazi természetével került kapcsolatba; most érti meg Isten valóságát. "Célom Isten maga..., minden áron, Uram, és minden úton." "Minden áron és minden úton" azt jelenti, hogy semmit sem magunk választunk ki azon az úton, amelyen Isten a célhoz vezet.

A testté létel nagy csodája egy kisgyermekben megy végbe, a megdicsőülés nagy csodája újra leereszkedik a démonoktól megszállt völgybe, a feltámadás csodája pedig egy tengerparti reggelibe alázkodik bele. Ezek nem ellentétek, hanem Isten nagy kijelentései.

Az egyik legszigorúbb leckénket azért kapjuk, mert nem akarjuk belátni, hogy nem kell beleavatkoznunk mások életébe. Sok időbe telik, amíg rájövünk, hogy veszélyes dolog műkedvelő gondviselést játszani s hogy ezzel belenyúlunk Istennek másokkal kapcsolatos tervébe. Látsz valakit szenvedni és ezt mondod: "Nem kell szenvedned! Majd én gondoskodom róla, hogy ne kelljen" - és ezzel belenyúlsz Isten munkájába, aki megengedte ezt a szenvedést.