OswaldChambers

"A kút mély!" - még sokkal mélyebb, mint amilyennek a samáriai asszony gondolta! Gondolj az emberi természet, az emberi élet, a saját magadban levő "kút" mélységére! Te is annyira megszegényítetted Jézus szolgálatát, hogy Ő már semmit sem tehet? Tegyük fel, hogy feneketlen szenvedés kútja van a szívedben; és Jézus jön és szól: "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek" (Jn 14,27). Te mégis a válladat vonogatod és így felelsz: "Uram, ez a kút nagyon is mély, ebből nem tudsz nyugalmat és vigasztalást meríteni". - Nem is onnan akar meríteni. Mindezt fentről hozza neked.

Mélyen érint engem az a csoda, amiről Isten beszél, de azt már igazán nem várhatja tőlem, hogy életem apró részletkérdéseiben meg is valósítsam. Amikor meglátjuk Jézus Krisztus érdemeit, talán a kegyes fölény magatartásával mondjuk: eszményeid magasztosak és mélyen hatnak ránk, de a mindennapi életben megvalósíthatatlanok. Mindegyikünk így gondolkozik Jézus Krisztusról saját élete egyes részletkérdéseivel kapcsolatban.

A természetes szeretet viszonzást vár, de Pál így szól: Nem bánom, hogy szerettek-e vagy nem; kész vagyok magamat megszegényíteni teljesen, nem annyira a ti érdeketekben, hanem azért, hogy Istenhez juttathassalak. "Ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus jótéteményét, hogy gazdag lévén szegénnyé lett érettetek" (2Kor 8,9). Pál is egészen így gondolkozott a szolgálatról: "Nem bánom, akármilyen különcködésnek tűnik, ahogyan odaadom magam, boldogan teszem." Ez volt Pál öröme.

Amikor Isten Szent Szelleme szívünkbe töltötte Isten szeretetét, önként kezdjük azonosítani magunkat Jézus Krisztusnak az emberek iránti érdeklődésével. Ő pedig mindenféle ember iránt érdeklődik, bárki legyen is az. Nincs jogunk ahhoz, hogy az Úr szolgálatában érzéseink vezessenek; ez az egyik legnagyobb próbája Jézus Krisztussal való kapcsolatunknak. Az az áldozat öröme, hogy önként leteszem az életemet barátomért. Nem dobom el magamtól az életet, hanem odaadom önként érte és másokért, akik iránt Ő érdeklődik - de sohasem egy ügy érdekében.

Pál ugyanúgy fogja fel a szolgálatot, mint Urunk: "Én tiköztetek olyan vagyok, mint aki szolgál" és "Úgy tekintsen minket az ember... mint Krisztus szolgáit tiértetek" (1Kor 4,1). Nekünk az az elképzelésünk, hogy a szolgálatra elhívott ember más emberektől eltérően, különleges életformára is el van híva. Jézus Krisztus szerint arra van elhíva, hogy mások "lábtörlője" legyen; szellemi vezetőjük, de sohasem felettesük. "Tudok megaláztatni is" - mondja Pál (Fil 4,12).

Az állhatatosság több, mint puszta kitartás; azt jelenti: kitartunk azzal a feltétlen bizonyossággal, hogy megtörténik az, amit várunk. Az állhatatosság több, mint szívós ragaszkodás, mert ez utóbbi fakadhat abból a gyengeségből is, hogy a leeséstől rettegünk. Az állhatatosság annak az embernek a legnagyobb erőfeszítése, aki visszautasítja még a gondolatát is annak, hogy hőse legyőzhető.

Ha a szeretet nem emel túl valakit önmagán, akkor nem is szeretet. Ha a szeretet mindig óvatos, mindig bölcs, mindig okos és számító és nem mutat túl önmagán, akkor egyáltalán nem szeretet. Lehet vonzódás, meleg érzés, de nincs meg benne a szeretet igazi természete. Hajtott-e már a vágy valaha, hogy tegyek valamit Istenért, nem azért, mert kötelességem, vagy mert hasznos, hanem csak azért mert szeretem Őt!? Felismertem már, hogy Istennek olyasmit vihetek, ami értékes neki?

Helyes, ha eltűnődünk azon, hogyan végezzünk el valamit rendesen. De az már baj, ha a tett helyett tűnődünk. Miután Urunk ilyen csodálatos dolgokat mondott tanítványainak, azt várnánk, hogy a csendességbe küldi őket, elmélkedni a hallottak felett. De Urunk sohasem engedte őket elmerengeni "a holdfényben". Amikor azért keressük Istennel a kapcsolatot, hogy megértsük kívánságát, ezen eltűnődhetünk, de ha időnket álmodozásra pazaroljuk akkor is, amikor Isten megmondta, hogy mit tegyünk: ez már helytelen és soha nincs rajta Isten áldása.

Az első lépést úgy kell megtennünk, mintha nem is volna ott Isten. Hiába várjuk, hogy Isten segítsen, nem teszi meg. De mihelyt elindulunk, meglátjuk, hogy Ő jelen van. Ha Isten indít, az első lépés, a kezdeményezés, erkölcsi jellegű: meg kell tenned, nem szabad lustán heverned, mint egy darab fa. Ha igazán akarunk "felkelni és megvilágosodni", akkor a robotnak tűnő munkát isteni fényben kezdjük látni.

A tanítványok elaludtak, amikor virrasztaniuk kellett volna. Mikor aztán rájöttek, hogy mit tettek - kétségbeestek. Kétségbe tud ejteni bennünket az az érzés, hogy valamit nem tudunk jóvátenni. Ilyenkor mondjuk: "Mindennek vége! Nincs értelme újra megpróbálni!" Ha azt képzeljük, hogy az ilyenfajta kétségbeesés csak kivételesen fordul elő, tévedünk! Mindennapos emberi tapasztalat ez. Valahányszor tudatára ébredünk, hogy valamit nem tettünk meg, amire pedig nagyszerű alkalom kínálkozott, hajlamosak vagyunk arra, hogy bénító kétségbeesésbe zuhanjunk.