„Emlékezzetek Lót feleségére! Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, és aki elveszti, megtartja azt" (Lk 17,32-33).
Ha nem tévedek, az Újszövetségben ez az egyetlen szakasz szól csak arról, hogyan fogunk válaszolni az elragadtatáskor Isten hívására. Abban a pillanatban nyilvánvalóvá lesz majd, mi a szívünk igazi kincse. Ha maga az Úr a kincsünk, nem fogunk hátranézni. Könnyen megtörténhet, hogy jobban vonzódunk Isten adományaihoz, mint az Adományozóhoz, sőt az is, hogy jobban ragaszkodunk az Ő munkájához, mint hozzá magához. De aki a háztetőn van, annak nem szabad visszatérnie a házba a holmijáért. Hadd tegyem ezt világosabbá. Egy könyv megírásával vagyok elfoglalva, és bár nyolc fejezettel elkészültem, további kilenc még hátra van. Az Úr nagyon a szívemre helyezte ezt a munkát. Tegyük fel, ekkor jönne a hívás: „Jöjj ide!", én pedig így válaszolnék: „De mi lesz a könyvemmel?" Nem úgy lesz-e, hogy az önmagában értékes munka, amit lent a házban végzek, ideköt a földhöz. A döntő kérdés mindig ez: hol van a szívem?