„Kétségeskedünk, de kétségbe nem esünk" (2Kor 4,8).
Megtérésem napjától kezdve őszintén törekedtem arra, hogy igazi keresztyén legyek. Persze erről megvolt a saját elképzelésem, és minden tőlem telhetőt meg is tettem, hogy azt elérjem. Először is úgy gondoltam, hogy egy igazi keresztyénnek reggeltől estig mosolyognia kell. Ha csak egy csepp könnyet is ont, az arról tanúskodik, hogy nem él valami diadalmas életet. Tehát feltétlen bátornak kell lennie. A félelem legcsekélyebb jele már azt jelentette nekem, hogy az illető nem bízik komolyan az Úrban. Eszményképemmel tehát semmi gyengeség nem volt összeegyeztethető.
Azután megtanultam, hogy a keresztyén élet egészen más. Mégpedig látszólagos ellentmondáson nyugszik: erő a gyengeségben, öröm a fájdalmak között, diadalmas hit, amely mellett egyidejűleg ott van a kétség. A hívő ember teljesen tudatában van alkalmatlanságának akkor is, amikor a legerősebb a hitben. Amikor a legbátrabb, a szíve mélyén ott a félelem, és amikor leginkább telve van örömmel, könnyen rátör ismét a szomorúság. Csakis „annak az erőnek nagy volta" emeli újra a magasba.
