„És az én Szellememet adom belétek, és azt cselekszem, hogy az én parancsolataimban járjatok" (Ez 36,27).
Valamelyik évben a nyárutót a hegyvidéken töltöttem egy kedves házaspár otthonában. Nagy volt az örömöm, hogy mindkettőjüket a Megváltóhoz vezethettem, és hitre jutottak. Amikor eljött a hazatérés ideje, otthagytam náluk a Bibliámat.
A férfinak az volt a szokása, hogy télen az étkezéshez szeszes italt fogyasztott, olykor bizony mértéktelenül. A hideg idő beálltával ebben az évben is megjelent a bor az asztalon. A férfi - újonnan felvett szokása szerint - meghajtotta a fejét, hogy hálát adjon az ételért. De egyetlen szó sem jött a szájára! Egy-két hiábavaló kísérlet után a feleségéhez fordult. Mi a baj - kérdezte - miért nem tudunk ma imádkozni?" Az asszony fogta a Bibliát, de hiába forgatta, nem kapott világosságot ebben a kérdésben. Nem találtak magyarázatot, én pedig távol voltam ahhoz, hogy megkérdezzenek. „Csak idd meg a bort!" - mondta az asszony. A férfi viszont tudta, hogy most hálát kellene adnia, de továbbra sem volt rá képes. „Vidd el a bort!" - kiáltott fel végül, majd együtt kértek áldást az étkezésre.
Amikor a férfinak alkalma nyílt, hogy Sanghaiban felkeressen, elmesélte a történetet. „Nee testvér - mondta egy a kínai nyelvben használatos kifejezéssel -, a bennem lakozó Főnök nem engedte, hogy megigyam ezt az italt." „Nagyon jól van - válaszoltam -, csak hallgass mindig a benned lakozó Főnökre."
