(A Grimm-testvérek ismert meséjéhez bevezetésképpen magyarázzuk el, hogy a fonás az a művelet, melynek során rokka segítségével fonalat készítenek a lenből.)
Volt egyszer egy lány, aki lusta volt, és nem volt hajlandó fonni. Édesanyja sehogy nem tudta rávenni, akárhogy is próbálta. Végül annyira feldühödött, hogy jól elnáspángolta a lányát. Miközben az édesanya ütlegelte a leányt, a királynő éppen arra járt, és meghallotta a lány sírását. Megállt, bement a házba, és megkérdezte az anyát, miért veri a gyermekét.
Az édesanya szégyellt a lánya lustaságáról beszélni, így azt mondta:
- Megpróbálom rávenni, hogy hagyja abba a fonást. Állandóan csak fonni akar. Éjjel-nappal csak fonna, de én szegény vagyok, és nem tudok elegendő lent adni neki.
A királyné erre azt mondta:
- Semmit sem szeretek jobban, mint a rokka hangját, és mindig olyan boldog vagyok, ha a búgását hallhatom. Hadd vigyem el magammal a lányodat a kastélyba. Nekem rengeteg lenem van, és ott kedvére fonhat.
Az édesanya ugyancsak boldog volt, hogy megszabadul a lányától, így beleegyezett, hogy a királynő magával vigye. Amikor elérték a kastélyt, a királynő három olyan szobát mutatott meg a lánynak, amely tele volt az ország legfinomabb lenjével.
- Na, itt lesz mit fonnod! - mondta a királyné. - És ha elégedett leszek a teljesítményeddel, hozzáadlak a legnagyobb fiamhoz feleségül. Te leszel a hercegnő. De ha kudarcot vallasz, örökre száműzetlek az országból.
Habár egy pillanatig felvillanyozta a lányt az a lehetőség, hogy hercegnő lehetne, bensőjét rémület töltötte el, hiszen tudta, hogy képtelen volna megfonni azt a lent, még ha száz évig élne is, és élete minden napját reggeltől estig a rokka mellett töltené. Még azt sem tudta, hogyan kell fonni. Három napig csak ült és sírdogált anélkül, hogy egyetlen szál fonalat megfont volna. Harmadnapon jött a királyné, és amikor látta, hogy semmire nem haladt, meglepődött, és magyarázatot kért tőle. A lány azzal mentette ki magát, hogy azért nem tudott még belefogni, mert nagy bánattal töltötte el, hogy ott kellett hagynia otthonát és szeretett édesanyját. A királyné egyelőre beérte a magyarázattal, de távozóban így szólt:
- Holnap el kell kezdened a munkát!
Amikor a lány újból egyedül maradt, váltig gondolkodott, hogy mit tehetne, de semmi nem jutott eszébe. Csüggedten bámult ki az ablakon, és egyszer csak három asszonyt látott elhaladni. Egyiküknek széles, ormótlan lábfeje volt, és emiatt járása bicegő, a másiknak duzzadt alsó ajka volt, ami lelógott az álla alá, a harmadiknak meg egy hatalmas hüvelykujja, ami csúnya, sebes volt.
Amikor meglátták a lányt, megálltak az ablak alatt, és megkérdezték tőle, hogy mit csinál. A lány elmondta nekik, milyen helyzetben van, mire a három asszony így szólt: „Mi fonóasszonyok vagyunk, és segítünk neked - egy feltétellel. Ha férjhez mész a herceghez, hívj meg minket is a lakodalmadra, és ne szégyellj minket. Nevezz unokatestvéreidnek, és ültess a te asztalodhoz. Ha ezt megígéred, mi rövid időn belül végzünk a lenfonással.
- Ó, persze, teljes szívvel megígérem - válaszolta a lány. - Csak gyertek be, és rögtön kezdjétek el!
Az asszonyok bejöttek, és azonnal elkezdték fonni a fonalat. Az első kihúzta a szálat, és hajtotta a pedált, ami a kereket forgatta; a második a szájával nedvesítette a szálat, a harmadik pedig a hüvelykujjával pödörte. Nemsokára halmokban állt a gyönyörű fonal. Valahányszor arra járt a királyné, a lány elrejtette a három fonóasszonyt, hogy meg ne lássa őket. A királynét lenyűgözte a szépen font fonalak látványa, és nem győzte dicsérni a lányt. Amikor az első szoba kiürült, átmentek a másodikba, majd a harmadikba, míg végül az összes lent megfonták. Majd a három asszony ezzel búcsúzott:
- Ne feledkezz el az ígéretedről, és nem eshet semmi bántódásod!
Amikor a leány megmutatta az elragadtatott királynénak az üres szobákat, és a halmokban álló gyönyörű fonalat, az esküvő kérdése azonnal eldőlt. Nagyon örült, hogy a hercegnek ilyen szorgalmas, dolgos felesége lesz.
- Van három unokatestvérem - szólt egy nap a lány a királynőhöz, - akik nagyon kedvesek voltak hozzám az elmúlt évek alatt. Meghívhatnám-e őket az esküvőre, és ülhetnek-e velünk egy asztalnál?
- Igen, engedélyezzük - mondta a herceg és a királynő egyaránt. Amikor az ünnepség megkezdődött, megjöttek a fonóasszonyok, és helyet foglaltak a főasztalnál. A herceg meglepődött a kinézetükön.
- Ó, - mondta, - nem gondoltam volna, hogy ilyen irtózatosan ronda rokonaid vannak.
Odament az első fonóasszonyhoz, és ránézve a széles, ormótlan lábfejére, azt kérdezte tőle:
- Hogy lett az egyik lábfejed ilyen óriási?
- A rokka pedáljának a hajtásától - válaszolta. - A hajtástól.
Ekkor a második fonóasszonyhoz fordult:
- És neked hogyhogy ilyen lecsüngő ajakad van?
- A fonálnyálazástól - válaszolta az asszony. - A nyálazástól.
Majd a harmadikat kérdezte a herceg:
- Hát neked mitől ilyen óriási a hüvelykujjad?
- A szálak pödrésétől - válaszolta az asszony. - A pödréstől.
A herceg elgondolkozott ezen, és kijelentette:
- A mai naptól fogva az én gyönyörű feleségem soha többé nem nyúlhat rokkához!
Azután boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Ahogy ezt a történetet hallgattátok, biztosan egyfolytában arra gondoltatok: - Ú, jaj! Mindjárt kiderül. Nagy bajba fog kerülni.
A mese azonban nem így végződik. Noha a leány lusta, álnok, és nem érdemli meg, hogy hercegnő legyen, mégis összejön neki. Nem esik semmi bántódása, és örökre megoldódik a gondja. A mesének csodálatosan örömteli a befejezése.
Ilyen az evangélium története. Erről szól a kegyelem. Mi, akárcsak a lány, lusták, becstelenek vagyunk, és semmi egyebet nem érdemlünk, minthogy száműzzenek a királyságból. Isten azonban az Ő nagy kegyelméből elküldte a Fiát, hogy nekünk soha ne kelljen megfizetnünk bűneinkért. Mint ahogy a három fonóasszony átvállalta a fonás terhét a lánytól, úgy vitte fel Jézus a bűneinket a keresztre, és szabadokká lettünk. Isten nekünk adta az Ő országát. Befogadott minket az Ő örökkévaló családjába. Olyan ez, mint egy tündérmese - csak annyi a különbség, hogy ez igaz!