„Bármelyik módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből Krisztust hirdetik, én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok." Filippi 1,18
Az emberek között széles körben elterjedt az a nyomorúság, hogy a saját szűk látókörén kívül nem hajlandó elismerni semmit jónak. Mintha az ő képességei és teljesítményei számítanának egyedül, és képtelen elismerni, hogy másvalaki is lehet hozzá hasonló. Az ilyen emberek emlékeztetnek bennünket némely autóra ragasztott címkére: „Én No.1 vagyok, de azért te is vagy valami...". Ám egyesek még ezt is csak fogcsikorgatva ismernék el.
Még hívők között is vannak ilyen nézetűek: az ő gyülekezetük az egyetlen igazi gyülekezet. Az ő szolgálatuk az egyetlen, ami számít. Csak az ő véleményük az érvényes... Ők azok az emberek, akikkel kihal a bölcsesség.
Pál nem ezek közé tartozott. Elismerte, hogy mások is hirdethetik az evangéliumot. Tudta, hogy vannak, akik irigységből teszik, csak azért, hogy neki bosszúságot okozzanak. És mégis tudta dicsérni őket az evangélium hirdetéséért, és tudott örülni annak, hogy a Krisztust prédikálják.
Donald Guthrie írta a pásztori levelekhez írt kommentárjában: „Az önálló gondolkodóknak nagyon sok kegyelemre van szükségük, hogy elismerjék: az igazság az övéken kívül más csatornákon át is áradhat."
A szekták jellemző ismertetője, hogy vezetőik azt állítják: a hit és erkölcs valamennyi kérdésében övék az igazi nézet. Minden követelésükkel szemben föltétlen engedelmességet követelnek híveiktől, és megkísérlik őket minden másként vélekedőtől elszigetelni.
A King James (régi angol) bibliafordítás ritkán olvasott előszavában írnak a fordítók „beképzelt testvérekről, akik a maguk útján járnak, és semmire sem becsülik azt, amit nem ők gondoltak el, és amit nem az ő üllőjükön kovácsoltak". Meg kell tanulnunk tágszívűnek lenni, és minden jót elismerni, bárhol is találjuk azt! Be kell látnunk továbbá, hogy ha hiszünk a keresztyén közösségben, sohasem állíthatjuk azt, hogy „mi" vagyunk egyedül igaziak, és mi nem tévedhetünk.