„JOBB ADNI, mint kapni", ApCsel 20,35, ez az egyetlen az Úr feljegyzett mondásai között, amelyet az Újszövetség idéz, de nem található meg az evangéliumokban. Az adakozásra vonatkozik. Nem kétséges, hogy maga Salamon nagylelkű volt, és önként adakozott az Úr templomára és annak szolgálataira: vö. 1Kir 5:1-8. Annak volt a fia, aki a valaha is éltek közt a legbőkezűbb hozzájáruló volt az Isten házához.
Az adakozásban fontos az adakozó jelleme. Ha Isten hajlandó tőlünk bármit elfogadni, akkor mindenekelőtt igaznak kell lennünk Őelőtte. Mindenekelőtt el kell fogadnunk az Ő ajándékát, minden ajándék közül a legnagyobbat, szeretett Fiát. Amit adunk, jellemzi, hogy kik vagyunk. A Péld 21,26-27 bemutatja az igazat és a gonoszt, és a 25. v. a restségről fest képet, amely folytatódik a 26. versben. A pénzsóvárság bűne jellemzi a restet, és a bőkezűség kegyelme az igazat. A rest ember kívánsága lusta, kapzsi, visszataszító vágyban nyilvánul meg. Az igaz, aki mentes ettől a vágytól, zsugoriság nélkül adakozik. A rest mohón kívánja, hogy a saját testi vágyait kielégítse, Jak 4,2-3, míg az igaz adakozik mindazoknak, akiknek szüksége van rá, emlékezve rá, hogy ő sáfár, Lk 16,10, nem pedig tulajdonos, és hogy áldás származik abból őrá, hogy így cselekszik, Csel 20,35. Ami az istentelent illeti, Péld 21,27, áldozata utálatos - még ha hoz is, azt pusztán szertartásos szellemmel teszi - mert lényeges az áldozó erkölcsi jelleme; vö, Ézs 1,13-15. A Péld 21,27 azt mondja, hogy „gonosz tettért viszi", de a nemeslelkűség nem végez engesztelést bűnért. Ezt csak az Üdvözítő vére teheti meg. A helyes indíték az adakozásra a hála, emlékezve Istennek irántunk a Krisztusban megnyilvánuló kegyelmére; vö. 2Kor 8,9. A vagyonunkból való adakozás megtiszteli az Urat, Péld 3,9, és ez is megfelelő indíték. Az adakozásban első, hogy önmagunkat adjuk, 2Kor 8,5, és azután a javainkat. Az adakozástól való tartózkodás igazságtalan dolog. A Péld 11,24 azt mondja arról, aki megtartóztatja a járandóságot, az „ugyan szűkölködik". A nagylelkű ember keresi az alkalmat a jótékonykodásra, mert ő „irgalmas szemű ember", 22,9. Az ilyen pedig jutalmat nyer, nemcsak az eljövendő életben, hanem a jelenben is. Nem lesz neki szüksége, 28,27, hanem valóban bővölködni fog, 3,10. Istenünk nem marad adósa az embernek.