Az Úr ezt mondta Abrámnak: Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége. (1Móz 12,1.3)
Ha Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. (Gal 3,29)
Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem!
Jézus megfogta Péter anyósának a kezét, és talpra állította, úgyhogy elhagyta a láz, és szolgált nekik. (Mk 1,31)
Beteg vagyok. Nem akartam elismerni, de már muszáj. Elhagyott minden erõm. Eddig legalább el tudtam hitetni másokkal és talán magammal is, hogy minden rendben van. De már csak a lázat érzem, és nagyon egyedül vagyok. Csak fogná meg valaki a kezem és mondaná, hogy semmi baj. Nem kellene több, csak legalább legyen mellettem.
Jézus akkor, ott odalépett Péter anyósához, és így lép ma is hozzánk. De ezzel nem elégszik meg. Megfogja a kezünk. Nem szabja feltételekhez a jelenlétét. Nem mondja azt, hogy ha szolgáljuk õt, akkor majd... Csak mellénk lép és felemel, amikor elesettek, gyengék, fáradtak és betegek vagyunk. Mindenkinek megadja, amire szüksége van, kérés nélkül is.
De nekünk van szükségünk arra, hogy mindezt valamivel megháláljuk. Bár ez lehetetlenség, de ekkora szeretetet nem fogadhatunk el csak úgy. Ezért Péter anyósát követve szolgálnunk kell õt. Mindenki ott, ahol áll. Munkában, kikapcsolódásban. Egy mosollyal, segítõ kéz kinyújtásával, egy jó szóval. Odafigyeléssel. Gondoskodjunk mi is másokról, hiszen mindenkiben Jézust vendégelhetjük meg! Adjuk át neki mindenünk! Hiszen õ már lépett. Nekünk csak válaszolnunk kell. Nyújtsuk hát ki kezünket a körülöttünk állók felé és az Úr felé!
Ha Istennek adod a magad semmiségét, õ neked adja a mindenségét.
Mennyei Atyám! Sok jót tettél velem. Engedd, hogy a nehezet is a te kezedbõl vegyem! Nem vetsz rám többet, mint amennyit el tudok hordozni. Megadod, hogy gyermekeidnek minden javukra váljon. Ámen.