Szabó Anti
Máté 19:17 Ő pedig monda néki: Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egy, az Isten.
Ez egy olyan kijelentése Jézusnak, amit többféleképpen lehet értelmezni. Lehet úgy is, mint udvarias elhárítás: „Ugyan már, most miért udvarolsz?", mert előtte az ember mesternek szólítja. Amikor én megértettem, hogy Isten mit gondol erről, akkor az nagy befolyással volt az életemre. Úgy hiszem, hogy Jézus itt azt mondja: nincsen más jó. Senki. Egyedül az Isten.
Az a kategória, hogy valami jó vagy nem jó, az nem egy skálán mérendő 0%-tól 100%-ig, ahol 99% már majdnem jó; hanem a jó és a rossz fogalma nagyon leegyszerűsítve: van Isten, és van az összes többi. Amire Isten és Isten Igéje azt mondja, hogy jó, az a 100%. Ilyenkor az ember elkeseredik, mert úgy érzi, hogy egyszerűen versenybe sem kerül ezen a pályán. Mi olyan 60-65%-ra gyúrunk, amikor nagyon őszinték vagyunk. A legfelfuvalkodottabb pillanatunkban is csak azt mondjuk (magunknak mélyen), hogy ez már 98 - hét üres faluban nincs olyan, aki ezt ilyen jól megcsinálta volna, mint én most :-) -, de akkor sem mondom: „Na, ez egy 100-as volt!", mert biztos valami belecsúszhat.
Isten pedig az egészről azt mondja, hogy számára nem létezik ez a kategória a jóban. Ha jóról beszélünk, és kezünkbe vettük már a Bibliát, és elkezdünk Isten színe előtt gondolkodni, akkor tudnunk kell azt, hogy Isten szerint a jó fogalma szétválaszthatatlan az Ő személyétől. A jó nem erkölcsi fogalom, hanem a jó fogalma az Isten és Benne az erkölcs.
Ha ezt megértjük mélyen - a gyakorlati alkalmazásban, a hétköznapokban -, akkor Isten ezzel lerombol egy olyan ambíciót, amire természetileg az életemet építettem. A személyiségünk alapvetően ezekből az erőkből gazdálkodik, hogy nézzük meg, mim van, nézzük meg, hogy mi hiányzik a célomhoz, és azt a valamit, ami hiányzik, azt kérjem el Istentől. Viszont Isten ebben a tanításban azt mutatja, hogy alapvetően nem érdekli, hogy nekem mim van, alapvetően nem a hiányaimat szeretné betölteni, hanem alapvetően egy olyan életben szeretne vezetni, ahol a jó fogalmát és az értékes fogalmat újra tanulhatnám, és megérteném, hogy ezek nem teljesítmények, nem belőlem táplálkoznak, hanem egyedül Istenben van meg, és egyedül Őbelőle táplálkozik.
Amikor az ember Istenről próbál fogalmakat alkotni, akkor értelemszerűen közel áll hozzánk, hogy Isten tulajdonságait szétválasztjuk. Ennek az egyik mutatója - amin mindannyian keresztülmentünk, és mindannyian ebbe fektettünk energiát - amikor Isten szentségéről, igazságáról és a kegyelemről gondolkodunk. Hogyan teljesülhet Istennek az igazsága és hogyan teljesülhet Istennek a kegyelme? Hol van ebben a kettőben az egyensúly? Hol találom meg ezt a metszéspontot, amikor róla gondolkodom? Különösen akkor, amikor a saját életemben egy konkrét esetről elgondolkodom, vagy valaki más életéről elgondolkodom, vagy egy közösség életéről próbálok elgondolkodni, hol van az egyensúly az igazságban és a kegyelemben?
Hol marad meg Istennek a szentsége és az igazsága úgy, hogy alkalmazhatom hozzá a kegyelmet? Fordítva: a lobogómra teszem Isten kegyelmét és hol van az a pont, ahol már sérül az igazsága? A galata gyülekezet vagy az efézusi gyülekezet jó példája - a levelekből lehet látni -, hogy ebben a két végletben gondolkodtak az egyházban. Az egyik elment a kegyelem felé, a másik elment az igazság felé.
A mai keresztényegyházakban is ez megfigyelhető, hogy a hangsúlyrend - ahogy ezekről a dolgokról gondolkodnak - különböző. Vannak olyan gyülekezetek, ahol nagyon fel van emelve Isten szentsége és igazsága, és a kegyelem másodlagos eszköz - lehetünk kegyelmesek, ha az igazság nem sérül -; a másik oldal, hogy csak a kegyelem és senkit nem érdekel az igazság, és ebben a végletekig el lehet menni. Erre jó példa Amerika, ahol már mindent kipróbáltak, ami csak a földön létezik. 100 éve szabadon ki lehet próbálni bármit, ami nem veszélyes a társadalom számára.
Amikor gondolkodunk Isten igazságáról és szentségéről, vagy egyáltalán a jónak a fogalmáról, akkor a vérünkben az van, hogy ezeket a tulajdonságokat darabokra szedjük, és mi szeretnénk felállítani azt az értékrendet, hogy melyik értéket mennyire tartjuk fontosnak. Példa: Istenről azt tudjuk, hogy mindenható, szent és tökéletes. Ő a szeretet, Ő az igazság, Ő a kegyelem, Jézus Krisztus lett nekünk megigazulásul, váltságul, ... Az Ige azt mondja róla, hogy ez Isten, és elmondja a tulajdonságait. Vagy a Sz.Sz-ről az Ige tanít több helyen, vagy beszél a hét isteni szellemről, ahol leírja a tulajdonságait az egy Sz.Sz-nek. Hét részre szedve leírja a tulajdonságait, de az egy és oszthatatlan. Az ember a véges agyával akar a végtelen Istenről képet alkotni. Fogjuk ezeket a tulajdonságokat, külön értelmezzük és a tanítottságunknak, a hangsúlyrendünknek, a hitüknek megfelelően ezekben létrehozunk egy harmóniát. „Én ezt gondolom Istenről."
A pogány ember tanakodik a pusztában, fogalma sincs arról, kicsoda Isten. Körülnéz, megismeri a szűk környezetét, felnéz az égre éjszaka, rájön, hogy nincs egyedül és elkezd gondolkodni. Eltelik pár száz év, és abból, amit lát, alkot egy istenképet. Nem véletlen az, hogy egy-egy bolygóhoz, egy-egy csillaghoz hozzáfűzött valamit a megfigyelései során. Egy bizonyos tulajdonságát a Teremtőnek - ezt valamilyen módon felfogták, hogy természetfeletti dolgok vannak - hozzárendelte, egy adott bolygóhoz vagy jelenséghez. Ebből kialakult az, hogy van a jóságnak istene, a termékenységnek istene, a hadászatnak istene, ... Az ember ezen a módon tudja kezelni az erkölcsöt, illetve az élet legfontosabb dolgait. A tulajdonságokat különválasztja, megfelelteti és súlyozza. Ezen a súlyozási rendszeren múlott, hogy milyen vallások alakultak ki.
Bennünk, hívőkben is - mert homo sapiensek vagyunk - megvan az, hogy keretbe - zárt rendszerbe - akarjuk zárni Istent. „Azt gondolom, hogy tudom ki Ő, és le tudom írni." Úgy, ahogy leírták tetőtől talpig pontosan Zeuszt, és a többi istent is. Ha én abba a hibába esem, hogy leírom Istent, bezárom egy keretbe, rögtön jön a második hiba: megismerem a tulajdonságait, szét fogom szedni és önálló értelmezést adok Neki azon információk alapján, amit tudok Róla. Ez a testnek, a vérnek a törvénye, hogy bármiről - Istenről is - csak így tud véleményt, ismeretet alkotni, hogy analizál.
Amikor a kegyelemről, az igazságról beszélünk, akkor ez a legrázósabb pont a kereszténységben, ahol igazán tesztelve van, hogy valójában hogyan ismerjük Istent. Ez a két tulajdonsága van, ami leginkább Őt jellemzi. Szent és igaz, és kegyelemmel teljes. Amikor bűnben elbukunk - főleg amikor másokét látjuk -, akkor nagyon gyorsan ezek között egyensúlyt kell magunkban teremteni, és ezt az Istenről alkotott véleményünk szerint tesszük.
Amikor Jézus azt mondja, nincsen más jó, egyedül az Isten, akkor ezzel azt tanítja, hogy a jó fogalma Isten személyéhez kötődik. Vagyis nem erkölcsi dolog, hanem személyes, és azon belül erkölcsi dolog. Tanít még egyet: Istennek a lénye, és azzal együtt Jézus Krisztusnak a lénye nem felosztható. Ez azt jelenti, hogy nem lehet, sőt tilos analizálni, részekre szedni, és ezen belül felállítani magunknak egy hangsúlyrendet, mert ahogy ezt megtesszük, elveszítjük a kapcsolat iránti igényünket. Isten azt mondja, hogy „elsősorban gyere Hozzám, legyél Velem kapcsolatban és ismerj meg". Ezt tanítja, és nem azt, hogy „alkoss Rólam véleményt, állíts fel egy istenképet, és ha kedved van, akkor időnként beszélgessünk". Ez azért nagyon fontos, mert ha ezt megértjük, akkor mindig friss tud maradni az Istenről való gondolkodásunk, a Vele való kapcsolatunk iránti igény. Egyszerűen azért, mert akár az igazság, akár a kegyelem, akár sok más kérdés elválaszthatatlan az Ő személyétől.
Egy gyakorlati példa. Múlt héten elbuktam egy kérdésben. Odamentem Istenhez, és annak ellenére, hogy az igazság mit mondana, megértettem a kegyelmet és azt, hogy Isten megbocsátott. Több lett ettől az életem, tovább vitt Isten ebből a helyzetből. Ha ezen a héten pontosan ugyanabban a dologban megint elbukom, és nem tudom azt, hogy nagyon kell vigyázni erre az analízis típusú megközelítésre, akkor azt mondom: ez pont ugyanaz, mint ami a múlt héten volt, Isten igazsága ez volt, a kegyelem ez volt, rendben megyek tovább, mert már tudom, hogy mi van, és már nem okoz akkora traumát belül. „Isten hozzá van szokva, ez már a második." Azért odamegyek: Uram, bocs még egyszer ez előfordult. Nem csinálok belőle különösebb ügyet, mert már van benne tapasztalatom.
Vegyük azt, hogy ez így gyűrűződik hétről hétre, évről évre, akkor kialakul bennem egy rutin, hogy ha ezt csinálom, ezt kell tennem; és Isten - az Igén keresztül van egy ismeretem róla - ezt nagyon jól kezeli. Ha megkérdezel engem: hogy tudsz így élni, hogy minden héten egyszer ebben elesel, akkor azt mondom, hogy Isten elég jól viseli, én nem annyira, de ez van. „Én ilyen vagyok!" Mi szűnt meg az életemben? Mivel lettem szegényebb? A kapcsolat.
Ez olyan, mint amikor a lányom arra gyúr, hogy én úgyis megbocsájtok. Elköveti azt a valamit, mert nem bír ellenállni - mert mindennek ellen tud állni, kivéve a kísértést -, és amikor már látja, hogy ő ezt meg akarja csinálni, akkor már azon agyal, hogy ezt hogyan tálalja nekem. Előveszi a legszebb mosolyát, beül az ölembe, és olyan dolgokat csinál, amit előtte sosem. Én már akkor tudom, hogy egy bűnvalláshoz közeledünk, csak egy másik módon. Ő abból indul ki, hogy én úgyis megbocsátok, neki viszont esze ágában sincs leszámolni a dologgal, hanem azt gondolja, hogy az életében kialakít egy olyan rendszert, ahol meg is csinálja és a kapcsolat is fennmarad. Arra alapoz, hogy ismer engem (egy rossz értelemben).
Ha elgondolkozol azon, hogy a jó fogalma Isten személyéhez kötődik, az egy személyes dolog, az Ő személyén belül egy erkölcsi kérdés, nem lehet belőle erkölcsi kérdést csinálni úgy, hogy elválasztod Isten személyétől, és ezt komolyan veszed, akkor gyakorlatilag az összes olyan törekvésed, hogy: én meg akarok Istennek felelni, én teljesítményben akarok gondolkodni, én egyensúlyban akarok lenni az autonóm életemben; „ez a szelvény nem nyert". Pályán sem vagy. Ha ezt tudjuk, és továbbgondoljuk, hogy Isten mégiscsak kegyelmes, és ha átgondoljuk a bevégzett munkát, Isten hozzánk való viszonyulását - semmilyen szinten sem elváráson alapszik -, akkor tudjuk ezt valamivel jobban kezelni. Tilos szétválasztani ezeket a dolgokat!
A kereszténység súlyoz ebben a két dologban. Főleg ebben a kettőben: az egyik az igazság és szentség, a másik a kegyelem. Egy különös dolog: ha te a helyeden vagy, Istent a megfelelő módon ismered, a személyes kapcsolathoz és az Ő lényéhez kötöd ezt a fogalmat, és azt mondod: „ez akkor is igaz, ha én még nem értem nagy mélységeiben; akkor is elfogadom, ha nem fogom fel, hogy e mögött mi áll, mert Isten ezt mondta", és látod más emberek, más közösségek életét, akkor tudod a helyén kezelni ezeket a torzulásokat. Tudod, hogy tudsz érte imádkozni, nem kárhoztatod a másikat. Tudsz jó megközelítéssel az ilyen emberekhez fordulni, és tudod őket építeni.
Viszont ha te sem vagy a helyeden, hanem alapvetően egy rossz megközelítésben vagy, és hallod vagy látod a másik ember életében a torzulást, vagy amikor én beszélek más egyházakról, akkor lehet, azt gondolod: „Mekkora kárhoztatás, amit ő előadott!" Ha nem ismered a szívemet, vagy nem ismered a saját szívedet, vagy a megfelelő megközelítést, akkor nagyon könnyen félrehallhatjuk egymást. Amit hallunk, azt mindig a saját értékrendünk szerint ítéljük meg. Lehet, hogy van egy értékrend, amit én jónak tartok - szeretnék olyan lenni, ha nagy leszek -, de ha nem vagyok az, akkor a saját, meglévő értékrendem szerint fogom megítélni azt, amit hallok.
Az ilyen típusú szétválasztásnak rengeteg szerteágazó következménye lehet. A jó hír benne az, ahogy én ezt magamnak fordítom, hogy Istennek a kapcsolat velem mindennél többet ér. Többet ér az igazságnál, mint fogalomnál, többet ér a kegyelemnél, mint fogalomnál; többet ér bárminél, mint fogalomnál. Ha elbukom, vagy ha belátom, hogy vannak bennem hibák, súlyozási hibák, akkor nem analizálni kell magamban, hogy én ilyen vagyok, olyan vagyok, emilyen vagyok; hanem azt mondom: történt, ami történt; vagyok, aki vagyok; de Isten engem egy kapcsolatra hív és abba merjek bátran odamenni.
Comments