Fehér Klára:
Író-olvasó találkozó egy általános iskolában. A hallgatóság: nyolc- kilenc évesek. A kérdések izgalmasak: hogyan lesz valaki író, honnan veszi a témát, elején kezdi-e a könyvet, vagy már tudja-e a végét, jó tanuló volt-e az író néni és így tovább. Végül feláll egy kilencéves kisfiú:
- Tetszik hinni Istenben?
Hűha. Ez nem azért nehéz, mert ez a legmagánabb magánügy, hanem mert nem tudom, a kisfiú vallásos-e, semmiféle érzékenységet nem akarok sérteni. De legokosabb, - igazat mondani.
- Hiszek abban, hogy van a létezésnek valami oka és rendje. Hiszek abban, hogy vannak még titkok, amiket nem tudott még a tudomány megfejteni; de azt nem tudom elképzelni, hogy van egy szakállas Jóisten, aki külön-külön figyeli mindannyiunk sorsát.
- Ez azt jelenti, hogy ha én jó vagyok, nem biztos, hogy megjutalmaz érte?
- Azt jelenti.
- Hogy nem biztos, hogy aki jó, az tovább él? És a rosszat megbüntetik?
A kisfiú arca csupa izgalom volt és szorongás. Nem válaszoltam, csak bólintottam.
- De író néni, kérem, nem lehet az, hogy a Jóisten egy komputer és mindannyian bele vagyunk táplálva?
Hát persze: ha emberi agy létesíthet olyan komputert, amelyben százmillió és százmilliárd adat tárolható, előhívható, miért ne lehetne túl a világrendszereken egy végtelen és igazságos komputer, beletáplálva az is, hogy Sanyi javított földrajzból...
- Lehet - mondtam engedékenyen.
Vallást alapítottunk.
Forrás: Ludas Matyi 1983/2.