ima

AZ ÚR úgy utalt tetteire, mint amelyek bizonyítják, hogy egy az Atyával (11. v.); ehhez hasonlóan azok a cselekedetek, amelyeket az apostoloknak kell majd cselekedniük, Krisztussal való egységük bizonyítékai lesznek. Még nagyobb cselekedeteket fognak véghez vinni; nem hatalomban, hanem szellemi területen. Az Úr cselekedetei főképpen lzráelre korlátozódtak, de az apostoloknak szélesebb körű szolgálatuk volt, amint az az Apostolok Cselekedeteiben fel van jegyezve. A cselekedetek egy bizonyos értelemben még mindig az Úréi lesznek (Mk 16,20).

MAI IGESZAKASZUNKBAN egy imádkozó özvegyasszonyról, egy farizeusról, egy vámszedőről és egy koldusról olvasunk. Az 1-8. verset ezek a szavak vezetik be; „mindig imádkozni kell, és meg nem restülni". Látunk egy özvegyasszonyt, aki megpróbáltatáson ment át, és törvényes segítséget keresett, hogy megtalálja az igazát. Mivel nem kapott elégtételt, visszajött újra és újra, amíg a bíró végül is engedett neki, és teljesítette a kérését. A kitartás kifizetődő. Istenünk nem lenne hajlandó cselekedni? Nem így van, az Ő adománya szerető szívből jön.

AZ ÚR Jézus, mint Emberfia, Istentől függött, és ez tükröződik az életében a gyakori imádkozásra való hivatkozásban. A tanítványok látták imádkozni (nem először), és amit láttak, meggyőzte őket arról, hogy az imádkozás abban a csodálatra méltó életben döntő tényező. Ez a felismerés létrehozta bennük a vágyat a hasonló megtapasztalásra: „Uram, taníts minket imádkozni!" (1. v ). Tanúi voltak annak az életnek, amely állandó kapcsolatban volt Istennel, és szerették volna megismerni a titkot.

AZ, HOGY a három szinoptikus író ugyanolyan sorrendben jegyzi fel azokat az eseményeket, amelyek az Úr megdicsőülését közvetlenül megelőzték, illetve követték, az összehasonlító tanulmányozást egyszerű gyakorlattá teszi (lásd Mt 17,1-8; Lk 9,28- 36). Az 1. vers azokhoz a dolgokhoz kapcsolódik, amikről az Úr az előző fejezetben beszélt; azonban bevezeti a megdicsőülés témáját is, mint olyan alkalmat, amely megmutatta előre az Ő dicsőségét, halálának eredményét, amelyről beszélt nekik. Márk utal arra, hogy az Úr „felvitte őket csupán magukban" (2. v.).

PÉTER JOBB halász volt, mint kardforgató. Amikor odacsapott Malkushoz egy karddal, csak egy fület sikerült levágnia, nem egy fejet (51. v.).