Van egy régi mese egy apáról és a fiáról, akik mentek az úton a szamarukkal. Nemsokára találkoztak egy emberrel, aki azt mondta, hogy ostobák, amiért gyalogolnak, amikor ott a szamaruk. Így az apa és a fiú felpattant a szamár hátára.
Nem jutottak messzire, amikor egy másik ember megkritizálta őket, amiért mindketten a szamár hátán ülnek. Túl nehezek az állatnak, érvelt az ember, és ez embertelen. Így aztán a fiú leszállt.
Nem sok idő telt bele, és egy harmadik utazó megjegyezte, hogy az apa mennyire nem törődik másokkal, mert ő szamárháton utazik, a fia meg gyalogol. Így helyet cseréltek.
Rövidesen találkoztak egy újabb emberrel, aki megszidta a fiút, amiért ennyire tapintatlan, hogy hagyja gyalogolni az apját, aki sokkal idősebb, mint ő.
Amikor utoljára látták őket, ott bandukoltak ketten az úton, és cipelték a szamarat.
Van egy régi rock szám, amiben az van: „Mindenkinek nem keresheted a kedvét, hát keresd a sajátodat!" Te kinek a kedvét igyekszel keresni? Ha a tömegre hallgatsz, és megpróbálsz úgy táncolni, ahogy ők fütyülnek, csak összezavarodsz. Ha túl érzékeny vagy mások véleményével és kritikájával szemben, a végén a bűntudat és alkalmatlanság érzésének felesleges terhét fogod magaddal cipelni. Ha pedig csak saját tetszésedre élsz, önző és énközpontú leszel.
Ezért próbáljuk mi, keresztyének, Isten tetszését keresni, nem az emberekét. Pál azt írta: „Nekem az élet Krisztus!" Végül is Istennek fogunk számot adni. „Mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni, hanem a szívünket vizsgáló Istennek" (1Thessz 2,4).