Alighogy véget ért a második világháború, Európa kezdte összerakosgatni a széthullott darabokat. Az óhaza romokban hevert. Szétdúlta a háború. Talán mind között a legszomorúbb látvány az volt, ahogy éhező kis árvák kószáltak a háború sújtotta városok utcáin.
Egy fagyos reggelen egy amerikai katona visszafelé igyekezett londoni barakkjába. Ahogy terepjárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy pékség kirakata előtt állt, orrát az ablaküveghez nyomva. Odabent a pék tésztát gyúrt egy újabb adag friss fánkhoz. Az éhes fiú némán bámulta, orrát az ablakhoz szorítva, és tátott szájjal leste a pék minden mozdulatát. A katona a járdaszegély mellé húzódott az autóval, megállt, és kiszállt.
„Fiacskám, szeretnél belőle?"
A fiú meglepődött. „Ó, igen... szeretnék."
Az amerikai belépett a boltba, vett egy tucat fánkot, betette egy zacskóba, és visszament oda, ahol a fiú állt a londoni reggel ködös hidegében. Mosolyogva odanyújtotta a zacskót, és csak ennyit mondott: „Tessék!"
Ahogy megfordult, hogy elmenjen, érezte, hogy megrángatják a kabátját. Hátranézett, és hallotta, ahogy a gyerek halkan megkérdezi: „Uram... maga Isten?
Amikor feltétel nélkül szeretjük az embereket, akkor valami Istenhez illőt teszünk. Nagyon valóságos módon bemutatjuk, hogy milyen Isten. Isten feltétel nélküli, agapé szeretettel szeret bennünket, ami kegyelmes, kedves és ritka.
Sok embernek nehezére esik, hogy higgyen egy olyan Istenben, akit nem lát. „Tapintható" Istent akarnak. Ezért küldte el Isten a Fiát, Jézust, és ezért hozta létre Gyülekezetét is. Mi Isten küldöttei vagyunk a világban - és amikor szolgálunk mások felé, és isteni szeretettel szeretjük őket, akkor megmutatjuk az embereknek, milyen Isten. Segítünk nekik megérteni, hogy Isten úgy szereti őket, ahogy mi - csak még sokkal jobban.
Valaki azt mondta egyszer: „Lehet, hogy te vagy az egyetlen Jézus valaki számára." Ez igaz. Keresztyénekként kiváltság számunkra, hogy Krisztust képviselhetjük a világ felé. Vigyázzunk, hogy helyesen tegyük!