Az angol királynő gyakran ellátogat a Bob Morrow kastélyhoz. Egy alkalommal, amikor egyedül sétált ott, elkezdett esni az eső. A legközelebbi parasztháznál keresett menedéket. A hölgy, aki ajtót nyitott, nagyon dühös volt amiatt, hogy valaki ebben a kora reggeli órában háborgatni merészeli. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kimordult:
- Mit akar?
A királynő nem mutatkozott be, csak egyszerűen megkérdezte:
- Kölcsönkaphatnék egy esernyőt?
- Egy pillanat! - mormogta az asszony. Bevágta az ajtót, egy pillanatra eltűnt, majd kihozta a legócskább ernyőt, amit csak talált - olyat, aminek néhány merevítőbordája törött volt, és vásznát apró lyukak tarkították. Kidugta az ajtón, és azt mondta: - Itt van.
A következő reggel a királyné teljes kísérete odavonult díszegyenruhában a parasztház elé. A kíséret egyik tagja bekopogott, és a következő szavak kíséretében adta vissza az ernyőt az asszonynak:
- Asszonyom, Anglia királynője köszöni Önnek. Elmenőben még hallotta, hogy az asszony azt motyogja:
- Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna neki.
Egy napon mindnyájunknak meg kell állnia a menny Királya előtt, és egyesek azt fogják majd hebegni: „Ha tudtam volna, a legjobbat adtam volna." A helyzet az, hogy jól tudjuk, és ennek ellenére sokan közülünk mégis a morzsát, a maradékot adják, ami a lehető legkevesebbe kerül.
Isten, mivel szeretett minket, a legjobbat adta nekünk - az Ő Fiát. (Lásd Jn 3,16.) Hát adhatunk mi kevesebbet neki, mint a legjobbat?