Az ajándék
A nagy német költő, Rainer Maria Rilke hosszabb időn át Párizsban élt. Sokat sétált a városban. Az egyik utcasarkon öreg koldusasszony üldögélt. A járókelők pár fillért ejtettek kérges, kéregető kezébe. Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.
Rilkét sétáira gyakran elkísérte egy ismerőse. A fiatalasszony maga is szokott adni néhány fillért a koldusasszonynak. Csodálkozott, hogy a költő, akit nemcsak verseiből ismert melegszívű embernek, sohasem ad semmit. Nem értette, hogyan lehet egy ilyen nagyszerű ember ennyire közömbös. Rilke észrevette, hogy mi foglalkoztatja kísérőjét, és megjegyezte:
– A szívének kellene adnunk valamit, nem a kezének.
Néhány nappal később Rilke egy illatozó fehér rózsával indult szokásos sétájukra. Amikor a koldusasszonyhoz értek, megállt, lehajolt, és a szikkadt kezekbe fektette a gyönyörű virágot.
Váratlan dolog történt: az öreg, mióta ismerték, most emelte fel először rájuk pillantását, majd nagy erőfeszítéssel felállt, megragadta az idegen kezét, időtől barázdált arcához szorította, és a rózsát magához szorítva elment.
Napok teltek el. Aztán egy teljes hét. Az utcasarkon üres maradt a koldusasszony helye. Rilke útitársnője aggódott, hogy az öreg koldusasszony talán már nem is él. A hetedik napon újra ott ült az öregasszony. Kérges, kéregető kezébe a járókelők egy-egy pénzdarabot ejtettek. Az asszony mozdulatlanul, földre szegezett tekintettel, minden életjel nélkül fogadta az alamizsnát.
– De hát miből élt egész idő alatt, ha nem járt ide koldulni? – tört fel a kérdés a fiatalasszonyból.
Rilke alig hallhatóan, fejével bólogatva, mintegy önmagának válaszolt:
– A rózsából, igen, a rózsából