Nemrég megjelent az újságban egy történet a huszonnyolc éves Mark Carverről, aki egy nagy kórház orvosaként és orvosigazgató-helyetteseként dolgozott.
A probléma, mint kiderült, az volt, hogy Mark sosem végzett egyetemet vagy egészségügyi iskolát. Állítólag papírokat hamisított, hogy megkapja az orvosi állást, és elég orvosi szakkifejezést ismert ahhoz, hogy mindenkivel elhitesse, hogy valóban orvos.
Ha elítélik, hét évet tölthet a börtönben rabot játszva (erre a pozícióra talán alkalmasabb).
Sajnos Mark sok olyan emberre emlékeztet bennünket, akik keresztyénnek nevezik magukat. Járnak templomba. Nem káromkodnak, és nem isznak túl sokat. Időnként még imádkoznak is. Eleget beszélnek „kánaániul" ahhoz, hogy valódinak higgyék őket.
De csak a külsőségeket tudják utánozni. Soha nem hoztak személyes döntést Krisztus mellett.
Pál azt mondja, hogy az utolsó időkben „az emberek... önzők, pénzsóvárak lesznek, dicsekvők, gőgösek, istenkáromlók, szüleikkel szemben engedetlenek, hálátlanok, szentségtelenek, szeretetlenek, kérlelhetetlenek, rágalmazók, mértéktelenek, féktelenek, jóra nem hajlandók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak, akik inkább az élvezeteket szeretik, mint az Istent" (2Tim 3,1-5). Hű! Micsoda lista!
Azt is mondja, hogy sokan fenntartják a vallásos látszatot, de megtagadják Isten erejét. Más szóval, kívülről keresztyénnek néznek ki, de belül nincs ott az erő.
Legtöbben nem szeretnénk, ha egy áldoktor venné ki a vakbelünket. Istennek sincs szüksége álkeresztyénekre. Nem mintha nehéz lenne egy héten egyszer a gyülekezetben elvégezni a megfelelő mozdulatokat, vagy a megfelelő dolgokat mondani az ifjúságin. A legtöbben biztos kihúznánk így egy darabig.
De miért ne fogadnánk el Krisztust és ismernénk meg az erőt, amit az ad, ha valóban vele élünk?