Volt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte magát amiatt, hogy vak volt. Mindenkit gyűlölt, kivéve a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Azt mondta egyszer a barátjának:
- Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon valaki ajándékozott neki egy szempárt. Amikor levették szeméről a kötést, láthatta az egész világot, beleértve a barátját is.
A fiú megkérdezte:
- Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett és látta, hogy vak. A lehunyt szemhéjak látványa szinte sokkolta. Erre nem számított. Az a gondolat, hogy az élete hátralévő részében ezt kell nézze, arra a döntésre vezette, hogy visszautasítsa a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort: 'Vigyázz jól a szemeidre, mert mielőtt a tieid lettek, előtte az enyémek voltak.'
Valahogy így működik az emberi agy, amikor megváltozik a helyzetünk. Csak kevesen emlékeznek arra, milyen volt az életük azelőtt és ki az, aki mindig mellettük volt a nehéz időkben.
Péld.19. 4 A gazdagság szaporítja a sok barátot; a szegénytől pedig az ő barátja elválik.
Péld.17. 17 Minden időben szeret, a ki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.
Jn.15. 13 Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.