Egy szegény asszony talált egyszer egy tojást. Boldogan hívta magához a férjét és gyermekeit:
- Megszűnt a nyomor - mondta nekik. - Nézzétek, mit találtam: egy tojást. Nem esszük meg, hanem átvisszük a szomszédasszonyhoz, hogy tegye a kotló alá és keltesse ki. Így hamarosan lesz egy csibénk, amelyből nemsokára tyúk lesz. Természetesen azt sem esszük meg, hanem tojatjuk tovább, hogy legyen sok csirkénk meg tyúkunk, és még több tojásunk. Nem eszünk sem tojást, sem csirkét, de még tyúklevest sem. Mindent eladunk, és az árán veszünk egy borjút. Neveljük a borjút, amíg tehén nem lesz belőle. A tehénnek lesz sok borjúja, nekünk meg lassan egy egész csordánk. Eladjuk a csordát, és veszünk az árán telket, a telekre építünk, az egyik részt eladjuk és veszünk rajta... Amíg nagy lelkesedéssel így szónokolt az asszony, a tojás kicsúszott a kezéből, leesett a földre és ... nem maradt belőle mást, csak egy álom.
„Ne dicsekedj a holnapi nappal, mert nem tudod, mit hoz az a nap! " (Péld. 27.1)
A mi elhatározásaink gyakran hasonlítanak ennek az asszonynak a fecsegéseire? "Majd megcsinálom. Majd megmondom... El fogom érni..." Aztán telnek a napok, az évek, és nem teszünk meg semmit.
„Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik. " (Péld. 13.4)
„Nem szánt ősszel a rest, de ha majd aratni akar, nem lesz mit. " (Péld. 20.4)