Egy kislány álma az volt, hogy egyszer híres zongorista lesz, de a Szamárinduló volt az egyetlen darab, amit el tudott játszani. Akárhogy is próbálkozott, nem volt többre képes. Egy idő után szülei elhatározták, hogy beíratják magántanítványként egy neves zongoraművészhez, hogy az megtanítsa őt rendesen zongorázni. A kislány természetesen el volt ragadtatva az ötlettől.
Amikor a kislány és szülei meghallgatásra mentek a művészhez, komornyik tessékelte be őket a kúria társalgójába, ahol egy gyönyörű koncertzongora állt. A kislány azonnal odaszaladt a zongorához, és elkezdte játszani rajta a Szamárindulót. Szégyenkező szülei elindultak felé, hogy leállítsák, de eközben belépett a művész, és bátorította a kislányt, hogy folytassa.
Azután helyet foglalt a kislány mellett az ülőkén, és hallgatta a játékát. Kisvártatva ő is bekapcsolódott, és akkordokkal, futamokkal és arpeggiókkal egészítette ki a darabot. A kislány folytatta a Szamárindulót. A szülők nem hittek a fülüknek. Egy gyönyörű négykezest hallottak, amelyet kislányuk és a nagy művész együtt adott elő, és eléggé meglepő módon még mindig a Szamárinduló volt a fő téma.
Időnként úgy érezzük, hogy senkik vagyunk, hogy Isten nem tud felhasználni nagy dolgok véghezvitelére. De gondoljunk csak a kislányra. Ő csak a Szamárindulót tudta játszani. A Szamárindulót senki nem akarta hallani. Szülei szégyenkeztek miatta, másokat idegesített. A művész azonban bátorította, hogy játssza tovább.
Isten tudja, mire vagy képes. Ő ajándékokat és tehetséget helyezett beléd. Természetesen néhány ember képességeihez viszonyítva a te ajándékaid és tehetséged „Szamárindulónak" tűnhetnek - nem túl eredetiek, és nem igazán látványosak. De Isten azt mondja: „Játssz tovább - és adj helyet nekem magad mellett a zongoránál!" Isten képes arra, hogy vegye azt a keveset, amit mi meg tudunk tenni, és széppé tegye a maga számára.