William Barclay írt egy katonai szakaszról, melynek tagjai a második világháború egyik csatájában elveszítették egyik barátjukat, és szerették volna tisztességgel eltemetni. Találtak egy templomot, mögötte temetővel, amit fehér kerítés vett körül. Megkeresték a papot, és megkérdezték, hogy eltemethetik-e barátjukat a templom temetőjébe.
„Katolikus volt?" - kérdezte a pap.
„Nem" - felelték a katonák.
„Akkor nagyon sajnálom" - válaszolt a pap. „A temetőnket az anyaszentegyház tagjai számára tartjuk fenn. De eltemethetik a barátjukat a kerítésen kívül. Gondoskodom róla, hogy gondozzák a sírját."
„Köszönjük, atyám" - felelték a katonák, és eltemették barátjukat a temető mellett, a kerítés túloldalán.
Amikor véget ért a háború, a katonák még egyszer el akartak látogatni barátjuk sírjához, mielőtt hazautaztak. Emlékeztek rá, hol volt a templom - és a sír a kerítésen kívül. Keresték, de nem találták. Végül felkeresték a papot, hogy megkérdezzék, hol a sír.
„Uram, nem találjuk a barátunk sírját" - mondták a katonák a papnak.
„Nos - válaszolt a pap - miután önök eltemették elesett bajtársukat, valahogy nem tűnt helyesnek a számomra, hogy ott legyen eltemetve, a kerítésen kívül."
„Akkor áthelyezte a sírját?" - kérdezték a katonák.
„Nem" - felelt a pap. „A kerítést helyeztem át."
Pontosan ezt tette értünk Isten. Nem érdemeljük meg, hogy „a kerítésen belül" legyen a helyünk. Nem érdemeljük meg, hogy a Mennybe kerüljünk, ha meghalunk. Isten azonban kegyelmesen elmozdította a kerítést. Elküldte Fiát, Jézus Krisztust, hogy meghaljon értünk, hogy mi is tagjai lehessünk örökkévaló családjának. „Békességünk van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által. Őáltala kaptunk hitben szabad utat" (Róm 5,1-2).