Tudod, van egy kérdés, ami teljesen megakasztott engem ezen a héten.
Mi lenne, ha azt mondanám neked, hogy a belső békéd és a legmélyebb boldogságod kulcsa nem az elengedésben rejlik, nem is a pozitív gondolkodásban, hanem abban, hogy megtanulsz, hát, hogy is mondjam, rettegni valamitől.
Fil 2:12 félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket,
Hát ez azért eléggé furcsán hangzik, nem? Ugye ha valami a javamat szolgálja, attól elvileg nem rettegek, hanem örülök neki. Mégis ezt állítom.
Félni az Ő Igéjét.
És azt hiszem, már itt az elején nagyon fontos tisztáznunk egy dolgot.
Függetlenül attól, hogy te, miben hiszel, vagy miben nem mi, ma szigorúan objektív elemzőként lépünk fel. Nem foglalunk állást hit kérdésekben.
Abszolút nem próbálunk meggyőzni semmiről, inkább egy hihetetlenül éles pszichológiai tükörként használjuk ezt, ami alapjaiban kérdőjelezi meg azt, hogyan viszonyulunk a tekintélyhez, a szabályokhoz, és persze a saját belső frusztrációinkhoz.
Azonnal nekimegyünk a hétköznapi fogalmainknak. Például a félelem definícióját teljesen újraírjuk.
Tehát nem arról a rettegésről van szó, amikor mondjuk szembe jön egy medve az erdőben. Nem a biológiai üss vagy fuss ösztönről beszélünk.
Egy olyan teológiai keretrendszert vizsgálunk, amiben a szent félelem valami egészen mást jelent. A kiindulópont az Ézsaiás 66. Az a rész, ami a felszínes vallásosságot kritizálja.
Ez egy olyan korszakot mutat be, amikor az emberek puszta formalitásokkal, hatalmas fizikai épületekkel, kőből épült gyülekezetekkel próbálják letudni a Teremtővel való kapcsolatukat. Mintha a spiritualitás csak egy kipipálandó rubrika lenne.
Az emberek a saját elképzeléseik szerint fél szívvel próbálkoznak, és azt hiszik, ez elég.
De a logikánkkal rávilágítunk arra, hogy ez a fajta üres vallásosság egyenesen sértő. A Teremtő nem az épületeket keresi, hanem az alázatos, megtört szívű embert, aki, ahogy fogalmaznak, féli az Ő Igéjét. Ézs 66:2.
Bontsuk ezt ki, mert itt van egy zseniális analógia, (amit olvastam), és nálam azonnal betalált.
Képzeld el, hogy karácsony este van. Ott ülsz a fa alatt, és próbálsz összerakni egy elképesztően bonyolult ajándékot a gyereknek. Mondjuk egy egy 5000 darabos LEGO várat. Ugye próbálkozol a saját fejed után, erőlteted az alkatrészeket, mert persze azt hiszed, jobban tudod, de sehogy se jön össze az egész. A frusztráció a tetőfokára hág. És végül mit csinálsz?
Félreteszed a hatalmas egódat, és kinyitod a használati utasítást.
Na, az Isten félelme pontosan ez az aktus.
Annak a felismerése, hogy a gyártó utasítását érdemes követni, mert Ő és kizárólag Ő tudja, mi az, ami felépít minket, és mi az, ami tönkretesz.
Szóval a félelem itt valójában egy használati utasítás tisztelete.
Így van. A legmagasabb szintű tisztelet.
Zsolt 112:1 "Boldog ember az, aki féli az Urat, és parancsolataiban igen gyönyörködik."
Na, itt álljunk meg. Gyönyörködik. Ez a szó nagyon erős. Nem egyszerűen csak elviseli az utasításokat, vagy összeszorított foggal engedelmeskedik, hanem örömét leli bennük. Örül annak, hogy van egy tiszta, tévedhetetlen útmutató.
Ha elfogadjuk azt az alapállítást, hogy a gyártó, a Teremtő, a tökéletes szeretet, akkor Ő soha nem adna olyan parancsot, ami káros az emberre.
Szóval az engedelmesség így megszűnik tehernek lenni. Nem egy diktátor előtti rettegés, hanem felszabadulás. Annak felismerése, hogy a szabályok valójában védőkorlátok.
Igen, védőkorlátok a saját önpusztító hajlamaink ellen, de persze tudjuk, hogy az emberi természet alapvetően lázad mindenféle korlát ellen.
Hát még szép. És ez vezet át minket a talán legmeglepőbb, legradikálisabb pontunkhoz, a zúgolódáshoz.
Igen, mert ha a használati utasítás követése papíron ennyire logikus, mi történik, amikor a hétköznapokban egyáltalán nem érezzük ezt az örömöt?
Pál apostol a 1Kor 10:6-10-ben öt konkrét bűnt sorol fel, ami miatt Izrael népe elbukott a pusztában:
- a gonosz kívánságok, - bálványimádás, - szexuális erkölcstelenség, - Isten próbára tétele.
Eddig a pontig mindenki bólogat, ugye? Hát persze, mert ezek a klasszikus nagybetűs bűnök.
De aztán jön az ötödik, a zúgolódás, a panaszkodás. Ez az a pont, ami nagyon sokakat arcul csap. Engem is. Szó szerint megálltam az olvasásban.
Simán képes vagyok percekig pufogni reggel, mert hideg a kávém, vagy mert beállt a körút is a dugóban. És szerintem ez egy lapon említhető a bálványimádással.
Hogyan? Ha mélyebbre ásunk a logikában, teljesen érthetővé válik, hogy miért. A panaszkodás ugyanis soha nem csak a hideg kávéról szól, hanem miről?
A világképedről. A zúgolódás egy tünet. Úgy érvelek, hogy amikor panaszkodsz az életkörülményeidre, valójában egy nyílt üzenetet küldesz a Teremtő felé, hogy csinálja jobban a dolgát. Azt mondod neki, nem tetszik, ahogyan az életemet irányítod. Ha én ülnék a te helyedben, az univerzum vezérigazgatói székében, ezt sokkal jobban csinálnám.
Vow! Szóval ez nem csak egy kis reggeli rossz kedv, ez egy bizalmatlansági indítvány a gyártó ellen, egy személyes sértés.
Mire persze itt a válasz: 5Móz 28:47-48 "ha nem szolgálod az Urat örömmel a bőségben, akkor szűkölködve fogod szolgálni az ellenségeidet"
Ez elég kemény figyelmeztetés. Az, mert ha hiányzik a szívből jövő tisztelet, vagyis a szent félelem, akkor elfelejted, hogy a történeted írója elvileg mindent a te javadra munkál. A panaszkodás lerántja a leplet erről a belső hitetlenségről.
Na most gondolj bele te, hogy mekkora pszichológiai teher ez. Gyakorlatilag kiveszi a kezünkből az áldozatszerep kényelmét.
Többé nem hivatkozhatsz arra, hogy csak a körülmények áldozata vagy. Nem mondhatom, hogy jogom van pufogni a dugóban, mert a szöveg azt mondja, a pufogásom valójában arrogancia. Azt hiszem, jobban átlátom a nagy képet, mint maga a rendező.
De tegyünk egy lépés befelé, mert mi van akkor, ha valaki uralkodik magán, nem panaszkodik hangosan, mosolyog a dugóban is. Ezzel még nem vagyunk kint a vízből, igaz? Egyáltalán nem.
Három nagyon specifikus mentális csapda van itt, ami észrevétlenül téríti el a lelkünket.
Mal 2,16 "Őrizzétek meg azért lelketeket, és ne tegyetek csalárdságot!"
Mik ezek a csapdák?
- Első: a világ gondjai.
A mindennapi mókuskerék, ami egyszerűen elhomályosítja a fókuszt.
- Második: a védekezés szenvedélye.
Ez talán az egyik legfinomabb pszichológiai meglátás. Gondolj bele, mi a legtermészetesebb reakció, ha kritika ér téged? Azonnal felhúzom a pajzsot, magyarázkodom, visszatámadok, próbálom igazolni, hogy nekem van igazam.
Képzeljünk el egy átlagos közösségi média komment szekciót. Az egész a védekezés szenvedélyére épül, de a teológiai narratíva szerint Krisztus például soha nem védekezett, amikor hamisan vádolták.
Miért nem? Mármint emberileg ez teljesen logikátlan.
Mert ha a te identitásod és az értéked a Teremtővel való kapcsolatodban gyökerezik, akkor a külvilág véleménye elveszíti a hatalmát feletted. Nincs szükséged a görcsös önvédelemre. Nem emberi bíróság előtt bizonyítasz.
Ez gyakorlatilag az ego teljes leszerelése, szóval nincs védekezés,
- Harmadik: az ego támadó funkciója - a mások felé irányuló kritikára.
Ez itt egy nagy aha élmény lehet. Ahogyan újra értelmezzük a kritika célját.
Hát mindannyian látjuk mások hibáit, ugye? A kolléga lusta, a barátunk önző, a rokonunk tapintatlan. Ez tény. Látjuk az információt. És a normál reakció az, hogy ezt magunkban elítéljük, vagy ami még rosszabb kipletykáljuk, ezzel is feljebb pozicionálva saját magunkat.
Ez a tipikus emberi működés. De azt állítjuk, hogy Isten nem azért engedi, hogy meglássuk ezeket a hibákat, hogy kritikusak legyünk, hanem azért, hogy közbenjárjunk, hogy imádkozzunk az illetőért.
Pszichológiai szempontból ez egy hatalmas váltás. Gondolj bele, mennyi energiát emészt fel, hogy folyamatosan katalogizálod a többiek hibáit, és bosszankodsz. Rengeteget. Ki szívja az ember lelkét!
A szent félelem viszont ezt a mérgező energiát építő energiává alakítja. Amikor a kritikát imádsággá, közbenjárássá formálod, saját magadat is megvéded a cinizmustól és a keserűségtől.
Erről beszél a Filippi 2:12-14 „Mindent elégedetlenség és panaszkodás nélkül tegyetek.”
Szóval nem elég passzívan egyetérteni, hanem a belső szívünknek igazodnia kell.
Aktívan gyűlölnünk kell azt, amit a Teremtő gyűlöl, például a bűnt vagy az igazságtalanságot.
Tehát ha belül forrongsz és kritizálsz, de kívül mosolyogsz, az is bukás.
Oké, ez idáig egy eléggé kemény, belső nagytakarítás volt, de egy ponton a filozófiának muszáj akcióterv válnia.
Nézzük: hogyan néz ki az engedelmesség a gyakorlatban.
Szóval engedelmeskedni kell:
- azonnal
- akkor is, ha látszólag semmi értelme
- ha nem látod a személyes hasznát
- ha fájdalommal jár is
- mind végig.
Melyik pont az, ami a leginkább megakasztott?
Egyértelműen a második, hogy engedelmeskedjek akkor is, ha látszólag semmi értelme.
A racionális agyam azonnal behúzza a vészféket. Teljesen érthető reakció. Mármint figyelj, hogy lehet ez egészséges. Ez úgy hangzik, mint a vak engedelmesség. Honnan tudjam, hogy nem sétálok bele valami őrült élethelyzetbe, csak mert azt hiszem, fentről ezt kérik tőlem.
Érzem ennek a kérdésnek a súlyát, és egy ószövetségi képpel válaszolok rá a dicsőség felhőjének analógiájával 2Móz 40:36
Amikor az izraeliták vándoroltak, egy isteni felhő ereszkedett a szent sátorra. Ez volt a látható vezetés. Ha a felhő felszállt, indultak. Ha leereszkedett, megálltak és vártak, akkor is, ha emberi logikával menni kellett volna, mert mondjuk közeledett a tél.
Értem a képet, de azért tegyük tisztába.
Nekik volt egy konkrét fizikai GPS felhőjük, de nekem nincs egy világító meteorológiai jelenség a nappalimban, amikor azon rágódom, hogy elfogadjak-e egy új munkát.
Hát igen, ma már nincs látható felhő (tűzoszlop sem).
Akkor hogyan azonosítja egy mai ember, hogy hol nyugszik ez az isteni dicsőség?
A modern felhő az egyértelmű belső békesség és a Szentírás alapelveivel való megegyezés. Ha egy döntési helyzetben a lelkiismereted és az útmutatás alapján megnyugszik valamin a bizonyosság, még ha racionálisan kockázatosnak is tűnik, akkor ott nincs helye alkudozásnak.
Szóval nem azt kérdezem, hogy megéri-e anyagilag? Hanem azt, hogy ott van-e az isteni jóváhagyás.
A 1Kir 12:24 „...éntőlem lett ez a dolog.” (Roboám felvonul Jeroboám ellen)
Ha ez a meggyőződés megvan, onnantól az engedelmesség, egyenes út bármilyen logikátlannak is tűnik kívülről, és bármilyen fájdalmasnak, ahogy a negyedik pont mondja, mert a használati utasítás követése időnként azzal jár, hogy hát olyasmit kell levágnunk az életünkről, amihez ragaszkodunk.
Tim 4:8 "Bár a testünk edzésének is van valami haszna, az istenfélelem gyakorlása sokkal hasznosabb, mert mind a jelenlegi, mind a jövendő örök életben áldásokat eredményez."
Istenfélelem gyakorlása nem öncélú askézis. Ez az egyetlen út, ami a jelenben és a jövőben is valódi áldást hoz. A lemondás fájdalma átmeneti, a helyreállás viszont végleges.
Összegezzük egy kicsit, honnan hová jutottunk.
Indultunk a paradoxonból. Az igazi félelem az valójában a gyártó utasításának örömteli követése.
Aztán megnéztük, miért is lázadás a reggeli kávés zúgolódásunk.
Láttuk azt a mentális ugrást is, ahogy a kritizálást átformálhatjuk imádsággá.
Végül 1Sám 2:30 az ígéret. Aki tiszteli Istent, azt ő is megtiszteli.
Tiszta útmutató, de a megvalósítás egy egész életen át tart.
És tudod, mielőtt elköszönünk, van egy fontos dolog. Az ima.
Mennyei Atyám, bocsásd meg, hogy nem féltem a Te Igédet. Engedelmességem feltételes volt és nem az öröm és hála volt rám jellemző. Bűnbánattal megvallom. Taníts, segíts, h örömmel engedelmeskedjem!
Úgyhogy arra kérlek téged, aki most hallgatod ezt az elemzést, hogy ezt a két szót, "feltételes engedelmesség", próbáld meg ráilleszteni a saját életedre, akár egy felsőbb hatalom felé, akár a saját elveid felé.
Vajon a te elkötelezettséged jelenleg feltételhez kötött? Csak akkor csinálod a jót, csak akkor maradsz hűséges, ha azonnal látod a hasznát, ha éppen jó kedved van, vagy ha kényelmes.
Érdemes ezen elgondolkodni.
Istent félni (összefoglalás):
- tisztelni és teljes hódolattal adózni neki
- szentnek tartani Őt (nagyra becsülni)
- mindenkinél többre, magasabbra becsülni, tisztelni, hódolattal csodálni, imádni Őt
- szívünk az övéhez igazodik (amit szeret - én is szeretem, amit gyűlöl - én is gyűlölöm (nem azt mondom, hogy nem szeretem amit gyűlöl!), ami neki fontos - nekem is (ami nem fontos - nekem sem)
- gyűlölni a bűnt, gyűlölni az igazságtalanságot
- mindenben eltávolodnia gonosztól (szóban, tettben, gondolatban, mulasztásban)
- külső viselkedésemben összhangban maradni gondolataimmal, indítékaimmal, felfogásommal
- hiteles alázatban járni Isten és emberek előtt
- megadjuk a Neki járó dicséretet, csodálatot, hálaadást, imádatot
- mindent megadni Neki ami az övé
- teljes figyelem az Ő Igéjének, jelenlétének
- engedelmeskedni Neki (belső eltökéltség, hogy véghez viszem az akaratát - bármi legyen is az ára
- tartózkodni a panaszkodástól, zúgolódástól
- tiszteletben tartani az átruházott tekintélyét
- Az Úr félelme formálja szándékaimat, gondolataimat, tetteimet..