"Azt azonban nem tudta Mózes, hogy arcának bőre sugárzó lett, amikor Istennel beszélt." 2Mózes 32,29
Amikor Mózes lejött a Sinai-hegyről, kezében a két kőtáblával, amelyekre a Tízparancsolat volt felírva, két különös ismertetőjegyet lehetett észrevenni rajta. Először is fénylett az arca. Isten jelenlétében volt, aki a sugárzóan „fényes felhőből, (amit „sekiná"-nak neveztek) jelentette ki magát. Mózes arcának fénye mintegy kölcsönzött sugárzás volt. Az Istennel való beszélgetés után Mózes, a törvényadó, még mindig magán viselt valamennyit a dicsőség fényéből és sugaraiból. A megdicsőülés tapasztalata volt mögötte.
A második ismertetőjel az volt, hogy Mózes maga nem is tudta, hogy arca így világít. Egyáltalán nem volt tudatában különleges külsejének, amit Isten jelenlétében nyert.
Bizonyos tekintetben mi is részesei lehetünk a Mózeséhez hasonló élménynek. Ha bizonyos időt Isten jelenlétében töltünk el, akkor az meglátszik rajtunk. Ez külsőleg is észrevehető lehet az arcunkon, mert szoros kapcsolat van a szellemi és a testi hatás között, bár azért mégsem helyezném a hangsúlyt a külső ismertetőjelre, hiszen kétes hírű vallási közösségek híveinek is igen jóságos lehet az arckifejezésük. A legfontosabb az, hogy az Istennel való kapcsolat megtisztítja az embert erkölcsileg és szellemileg egyaránt. Erről ír Pál apostol a 2Korintus 3,18-ban: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mintegy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét, mindnyájan ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Szelleme által, dicsőségről dicsőségre."
De az ilyen megvilágosodásnál a legdicsőségesebb tény az, hogy mi magunk semmit sem tudunk róla. Mások veszik észre. Látják rajtunk, hogy együtt voltunk az Úr Jézussal. Ez a változás azonban saját szemünk elől el van rejtve.
Miért van az, hogy mi nem tudunk róla, hogy „sugárzik az arcunk"? Az ok egyszerű: minél közelebb kerülünk az Úr Jézushoz, annál jobban tudatára ébredünk tulajdon bűnös, méltatlan, romlott mivoltunknak. Az Ő jelenlétének dicsősége nyomán megrettenünk saját magunktól, és mély bűnbánat tölt el bennünket.
Ha tudatában lennénk ennek a sugárzásnak, akkor büszkeség töltene el bennünket, és a vonzás azonnal taszítóvá változna, mert a büszkeség mindig visszataszító.
Ezért nagy áldás, hogy azok, akik az Úr Jézussal együtt voltak a hegyen, és még magukon viselik annak kölcsönzött fényét, egyáltalán nem tudnak arról, „hogy arcuk bőre így sugárzik".