„Sőt, mi magunk is elszántuk magunkat a halálra azért, hogy ne önmagunkban bizakodjunk, hanem az Istenben, aki feltámasztja a halottakat;" 2Korintus 1,9
Ázsiában Pál közel volt a halálhoz. Nem tudjuk pontosan, mi történt vele, mindenesetre olyan komoly veszedelemben volt, hogy ha megkérdeztük volna tőle: „élet vagy halál ez számodra?", bizonyára azt felelte volna: „halál".
A legtöbb embernek, akiket Isten felhasznál, életükben legalább egyszer van ehhez hasonló tapasztalata. Isten nagy embereinek az életrajzai gyakran számolnak be csodálatos megmenekülésről súlyos betegségből, balesetből vagy személyes támadásokból.
Olykor Isten ilyen tapasztalatokat használ fel arra, hogy egy embert elgondolkoztasson. Ebben a pillanatban talán gondtalan jólétben él. Minden sikerül, amibe csak belefog. És akkor hirtelen leveri egy betegség. Talán jókora elrákosodott belső részt távolít el belőle a sebész. Ez arra indítja, hogy átgondolja életét, és újra rendezze dolgai fontossági sorrendjét. Amikor világos lesz előtte, milyen rövid és bizonytalan az élet, elhatározza, hogy hátralevő éveit az Úrnak szenteli. Isten helyreállítja őt, és még számos, gyümölcsöző évvel ajándékozza meg.
Pál esete azonban más volt. Ő már réges-rég az Úr rendelkezésére bocsátotta egész életét. De fennállt a veszélye annak, hogy az Urat önerejéből, saját okossága segítségével akarja szolgálni. Ezért juttatta el az Úr egészen a sír széléig, hogy ne önmagában bízzék, hanem a feltámadás Istenében. Viharos életében ezután is számos esetben került olyan nehézségek közé, amelyekből nem látszott emberi kiút. Mivel azonban már megtapasztalta és kipróbálta Isten segítségét, amely a lehetetlent lehetővé teszi, már semmi sem rettenthette meg, és nem csüggeszthette el.
Ilyen találkozások a halállal „álruhás áldások". Megmutatják, milyen törékenyek vagyunk. Emlékeztetnek bennünket arra, hogy e világ értékei milyen üresek és ostobák. Megtanítanak arra, hogy az élet milyen rövid, hamar véget érhet. Ha szembenézünk a halállal, tudatára ébredünk, hogy nekünk annak munkáját kell végeznünk, Aki elküldött minket, mert hamarosan eljön az éjszaka, amikor többé senki nem munkálkodhat. Bizonyos értelemben mindnyájan magunkban hordjuk a halál ítéletét - egy egészséges emlékezést arra, hogy Krisztus ügyét tegyük az első helyre, és hogy teljesen az Ő erejére és bölcsességére hagyatkozzunk.