„Ádám... fiút nemzett, magához hasonlót, a maga képmására." 1Mózes 5,3
Természetes életünk ténye, hogy gyermeket nemzünk a magunk hasonlatosságára, a magunk képére. Ádám is fiat nemzett a maga hasonlatosságára, és elnevezte Sétnek.
Keresztyén életünknek is kijózanító ténye, hogy a magunk hasonlatosságára nemzünk gyermekeket. Ha az a vágyunk, hogy másoknak az Úr Jézust mutassuk be, akkor ők is - öntudatlanul - a mienkéhez hasonló jellemvonásokat vesznek föl. Ez nem átöröklés, hanem utánzás. Úgy tekintenek ránk, mint a keresztyén ember eszményi megtestesítőjére, és öntudatlanul is a mi példánk után formálják magatartásukat. Azután hamarosan kiütköznek rajtuk a tipikus családi vonások.
Ez azt jelenti, hogy amilyen helyet adok a Bibliának az életemben, az lesz hitbeli gyermekeimre nézve is a mértékadó. Azt jelenti, hogy ha én fontosnak tartom az imádságot, ők is fontosnak fogják tartani. Ha imádom Istent, akkor valószínűleg az imádat fogja az ő jellemvonásukat is színezni.
Ha következetesen alávetem magam a tanítványság kívánalmainak, akkor ők is átveszik tőlem ezt. De ha - másfelől - felhígítom az Üdvözítő Igéit, és csak a gazdagságnak, hírnévnek és gyönyörűségnek élek, akkor számítanom kell arra, hogy ebben is az én vezetésemet követik.
Akik örömöt találnak a Szentírás egyes részleteinek kívülről való tanulásában, továbbadják ezt az örömöt szellemi gyermekeiknek is.
Ha csak rendszertelenül látogatom a gyülekezeti összejöveteleket, aligha számíthatok másféle magatartásra védenceim részéről. Ha rendszeresen elkésem, valószínűleg ők is rendszeresen elkésnek majd. Ha mindig a leghátsó sorba ülök, példámra ők is ugyanezt teszik.
Ha azonban fegyelmezett, megbízható, pontos és szorgalmas munkás vagyok, akkor nyilván az én „Timóteusom" is hitem példáját követi majd.
A kérdés tehát mindnyájunkhoz így szól: „Megelégedhetem-e azzal, hogy gyermekeket nemzek a magam képére?" Pál apostol ajánlhatta: „Legyetek az én követőim" (1Kor 4,16). Elmondhatjuk-e ugyanezt mi is?