„Hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére." Efézus 4,12
Forradalmi fölismerés! Az Efézus 4-ben felsorolt kegyelmi ajándékok arra valók, hogy fölkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére. Mihelyt a szentek a szolgálatot önállóan is végezni tudják, a kegyelmi ajándék tovább vonulhat.
Ez azt jelenti, hogy az Úrért való szolgálat akkor eredményes, ha az ember a lehető legrövidebb idő alatt „kidolgozza" magát belőle, azaz fölöslegessé válik, és új munkamező után néz.
Pontosan ezt tette Pál. Elment pl. Tesszalonikába, három szombaton hirdette az Igét a zsidóknak, és működőképes gyülekezetet hagyott hátra. Az ugyan kivételes eset, ha egy munka ilyen gyorsan megalapozódik. A leghosszabb idő, amelyet Pál egyhuzamban egy helyen eltöltött, két esztendő volt, mégpedig Efézusban.
Isten szándéka sohasem volt az, hogy szentjei szüntelenül csak egyetlen kegyelmi ajándéktól függjenek. Az ajándékok nélkülözhetőek. Ha a hívők főfoglalkozású prédikációfogyasztók maradnak, és nem engedik magukat belehelyezni a szolgálatba, akkor szellemileg sohasem fejlődhetnek úgy, ahogy kellene, és a világot sohasem evangelizálják úgy, ahogyan az Isten eredeti szándéka volt.
William Dillon mondta, hogy egy eredményes külföldi misszionáriusnak sosincs külföldi utódja. Így kellene lennie a saját hazájukban is a munkásokkal - ha munkájuk befejeződött, akkor maguknak a szenteknek kellene a munkát átvenniük, és nem kellene egy új igehirdetőt keresniük.
Mi igehirdetők gyakran gondoljuk helyzetünket élethosszig tartónak. Úgy véljük, hogy senki más nem tudná munkánkat oly jól elvégezni, mint mi. És az egy helyen maradásunkat azzal indokoljuk, hogy a látogatók létszáma csökkenne, ha elmennénk. Felpanaszoljuk, hogy mások nem jól végzik a dolgukat, és hogy nem megbízhatók. Pedig az a valóság, hogy azoknak először tanulniuk kell! Hogy tanulhassanak, ahhoz lehetőséget kell adni nekik. A tanulás folyamatához hozzátartozik a gyakorlat, a felelősség átvétele és a fejlődés megállapítása.
Ha a szentek elérkeznek a ponthoz, hogy úgy látják, meg tudnak lenni egy bizonyos prédikátor vagy tanító nélkül is, akkor annak semmi oka a duzzogásra vagy megsértődésre. Sőt, örülnie kell. A munkás most szabad, hogy oda menjen, ahol sürgősebb szükség van rá.
Mindig nagy baj az, ha Isten műve tartósan egyetlen emberre épül, függetlenül attól, hogy az milyen tehetséges. Fő célja az legyen, hogy a szenteket úgy készítse és építse föl, hogy ne függjenek többé tőle! Ebben a világban nincs oka félni attól, hogy más helyen nem találna munkát!