„SZÁNJÁTOK ODA" (adjátok oda)! Ez visszhangzik a 6,13.16.19-ből. Noha ez önkéntes cselekvés, nem ajándék, hanem egyszerűen Isten jogainak helyes felismerése (1Kor 6,20). Az, hogy megvásárolt bennünket, jogcímet adott neki hozzánk - de odaszánásunk ad neki tulajdonjogot. Az igeidő döntő, egyszer s mindenkorra szóló vállalást jelent (amely hasonló a katona hűségesküjéhez), a jövőbeli következmények elfogadását, még ha azok nem is láthatóak előre. Az oltáron lévő áldozat meghalt, és számára mindennek vége volt, de a mienk égő áldozat naponta állandóvá téve. A kelletlenül bemutatott áldozatok sértik Istent, és teljességgel elfogadhatatlanok (Mal 1,8), de az istenfélő ember örömmel áldozott (Zsolt 27,6; 51,18-19). Nekünk kevesebb okunk van-e a hálára és az örömre, mint nekik volt? (Zsid 13,15-16).
Az „okos" azt jelzi, hogy áldozatunk legyen tudatos. Semmi sem olyan értelmetlen, mint a bűn, és semmi sem olyan bölcs, mint Isten akarata. A szolgálat szellemi jellegű: „szellemem szerint szolgálok" (1,9). A szent sátor szolgálatai gazdagon díszített ceremóniákkal voltak ellátva, és a vallásos ember még mindig szereti a formaságokat. Itt egy szép „formaság" van számunkra - eredeti ünnepélyes fogadalmunk naponkénti megújítása.
De ha az odaadás döntő cselekedet, akkor mind a hasonulás a világhoz, ami ellen figyelmeztet, mind a javasolt átformálódás, szüntelen folyamat. Noha kerüljük a kedvelt világi tartózkodási helyeket, lehetséges az alkalmazkodás a világ szellemiségéhez és annak folyamatos irányzataihoz. Ez teljesen felszínes dolog, mintha valamilyen díszes báli ruhába öltöznénk. De az átformálódás (azaz megdicsőülés, mint a Mt 17,2-ben és a 2Kor 3,18-ban) a belső valóság kiragyogása. Nem elegendő nem hasonulni a világhoz; ez inkább valamilyen pozitív dolog - Krisztushoz kell hasonlítani.
Az elme megújulása ugyancsak állandóan visszatérő folyamat, minthogy az elmét naponként újra meg kell erősíteni, újra összhangba kell hozni imával és elmélkedéssel (Róm 8,6). Így leszünk képesek boldog megtapasztalásban megvizsgálni, mi az Isten akarata, amelytől a testies elme visszaborzad, mi a jó, ami Isten dicsőségére és a mi áldásunkra szolgál, ami növekvő mértékben elfogadható számunkra, ahogyan a tapasztalat növekszik, és tökéletes, mert nem lehet tovább javítani, sem annak lehetőségeit kimeríteni.