AZ APOSTOL most előre látja a kulturált pogányok valószínű reakcióját a pogány világ elleni vádbeszédére: „Ez mind igaz az aljas barbárokra. Nekik szükségük lehet a megmentésre - de nekem nincsen!" Mivel az emberi természet nem változik, ugyanez a hozzáállás ma is általános. Kulturált emberek azt képzelhetik magukról, hogy a bírói székben ülnek, pedig valójában ahhoz a társasághoz tartoznak, amely vád alatt van, és ki vannak téve ugyanannak a haragnak (5. v.). A megvilágosodásnak önmaguk megítéléséhez kellene vezetni, és nem mások elítéléséhez (Mt 7,1; 1Kor 11,31). Az Ítélkezés Isten előjoga.
Mit válaszolt Pál az ilyen ellenvetésekre? Ők bizonyára nagyobb áldásban részesültek, de szívükben nem voltak jobbak (5. v.), és Istent a szív érdekli. Ő megítéli az emberek titkait. Nem menekülnek Isten ítéletétől, hacsak nem reagálnak jóságára, amely bűnbánatra vezeti őket (4. v.).
A 9-11. vers elkészíti az utat Pálnak a zsidók helyzetével való konkrétabb foglalkozásához, amelyhez a 17. versben érkezik el. Zsidó ellenfelei ezt mondhatják: „Egyetértünk veled a pogányokat illetően, de mi elkülönült nép vagyunk, Isten különleges kegyének tárgyai." Bizony nagyon kiváltságosak voltak, ez azonban növelte felelősségüket. Bizonyos zsidók dicsekedhettek Isten akaratának ismeretével, pedig életük nem volt jobb minden felsőbbrendű ismeretük ellenére sem. Valójában a zsidók néha még rosszabbak voltak azoknál, mint akiket megvetettek és ítéletre méltóknak tartottak, így ezeknek az utóbbiaknak több joguk van arra, hogy elítéljék a zsidókat. A szomorú eredmény az volt, hogy Isten nevét káromolták a pogányok között amiatt a nép miatt, amelyet Isten azért hívott el, hogy tanúja legyen a nemzetek között (24. v.). Milyen lesújtó és csalódást okozó lehetett ez az apostol számára, amikor arra törekedett, hogy evangelizálja a pogányokat! Ha többet tudunk, akkor többet is várnak tőlünk; ha azonban a mélyebb ismeret életünkben nem eredményez hasonlóságot Krisztushoz, több kárt okozhatunk, mint hasznot. Engedjük, hogy Isten kegyelme megalázzon bennünket, és megmentsen az olyan megaláztatástól, amilyet Ábrahám ősatya szenvedett el. Amikor nem tanácskozott Istennel, megszégyenült a pogány uralkodó magasabb erkölcsi színvonala által, akit rosszul ítélt meg - ez szomorú melléfogás, amelyet megismételt még azután is, amikor neve Ábrahámra változott (1Móz 12,18-20; 20,9-11).