SZOMORÚ KÉP a farizeusok természetéről, hogy amikor látták az Urat és a száradt kezű embert a zsinagógában, keresték az alkalmat, hogy bevádolják a szombatnapon végzett gyógyítás miatt (2. v.). Ez olyan magatartás volt, amely az Urat haraggal és keserűséggel töltötte el (5. v.). Ez igazságos harag volt, amely nem bűn (lásd: Ef 4,26) - harag a gondolkodásuk állapota miatt, amelyet keserűség kísért szívük keménysége miatt.
Sok ember meggyógyítása után (Mk 3,7-12) Isten tökéletes szolgájának következő feladata az volt, hogy kijelöljön tizenkét embert, akik közvetlen társai lesznek. A kiválasztás kiemelkedő fontosságú volt, és hatását tekintve maradandó. Márk megemlíti az Úr két szándékát: (1.) „hogy vele legyenek"; ez volt velük kapcsolatos kívánsága, (2.) „és hogy kiküldje őket prédikálni" (14. v.). A sorrend fontos, amely leszögezi az Úrral való közösség szükségességét az Őérte végzett szolgálatot megelőzően. Ez még mindig alapelv. Az a lista, amelyet Márk közöl ezeknek az embereknek a neveiről, különbözik Mátéétól (Mt 10,2-4) és Lukácsétól (Lk 6,14-16) abban, hogy mindegyik különálló, amelyeket az „és" szó kapcsol össze. Ez arra tanít, hogy minden szolga felelős az Úrnak a maga elhívásáért.
Az Úr, belépve a házba, először barátokkal került szembe, akik megpróbálták visszatartani (21. v.), aztán pedig az írástudókkal, akik azért jöttek, hogy megítéljék (19-30). Ezek súlyos vádat hangoztattak azzal a hatalommal kapcsolatosan, amellyel démonokat űzött ki. Az Úr válasza a következőket foglalta magában:
(a) ha démon démonokat űz ki, birodalmuk össze fog omlani, és
(b) a démonok kiűzése határozott bizonyítéka az Úr Sátán feletti hatalmának, minthogy képes őt megkötözni, az erős embert, és hogy az Ő hatalma végül is kirabolja annak házát. Az Úrnak a 29. versben mondott figyelmeztetését a Szent Szellem elleni káromlással kapcsolatban az egész rész összefüggésében kell olvasni.
Anyja és testvérei nem tudták megérteni az Úr munkáját. Az Ő kapcsolatai túlhaladták a természeti kötelékek szintjét, hogy magához kapcsoljon mindenkit, aki cselekszi Isten akaratát (31-35. v.). Nem a család, hanem a hit annak az örök közösségnek az alapja, amely lehetővé teszi az Úrnak, hogy a Gyülekezetről ezt mondja: „ímhol vagyok én és a gyermekek, akiket az Isten nékem adott" (Zsid 2,13).
Ef 4. 26 Ám haragudjatok, de ne vétkezzetek, a nap le ne menjen haragotokkal,
Mt 10,2-4 A tizenkét apostol neve pedig ez: az első Simon, akit Péternek hívnak, és testvére, András; Jakab, Zebedeus fia és testvére, János; 3 Fülöp és Bertalan; Tamás és Máté, a vámszedő; Jakab, Alfeus fia és Taddeus; 4 Simon, a kánaáni és Júdás, az Iskáriótes, aki el is árulta őt.
Lk 6,14-16 Simont, akinek a Péter nevet adta, és Andrást, annak testvérét, Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, 15 Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zélótának neveztek, 16 Júdást, Jakab fiát és Iskáriótes Júdást, aki árulóvá lett.