Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem. (Zsolt 139,9-10)
Hiszen nincs is messzire egyikünktõl sem; mert õbenne élünk, mozgunk és vagyunk. (ApCsel 17,27-28)
Én az én Atyámhoz megyek. János 16,10
A halál állt elõtted. Nem a fáradt öregség napjaiban. Megváltó munkásságod és életed virágzása idején jött. Így hívott ki az utolsó küzdelemre. Tudtad ezt. Tudtad a csata véres óráját, helyét, lefolyását. De ilyen nyugodtan fogadtad a halált, mint tanítványaidnak mondtad: "Én az én Atyámhoz megyek." Ilyen békességgel, ilyen félelem nélkül beszéltél a halálról.
A halállal való találkozáskor tûnik ki a legjobban a különbség ember és ember között. Meglátszik, kinek van evangéliuma és kinek nincsen. Másként hal meg, aki a hit szemével túlnézett már a halál mesgyéjén. És másként, aki a halálban vagy a mindennek az értelmetlenségbe fulladó végét látja, vagy babonás rettegéssel kérdezi, mi vár rá halála után.
Uram!
Engem tanítványságra méltattál. Szívembe adtad evangéliumodat. Megvallom neked: a halállal szemtõl szemben bennem nincsen meg a Te királyi nyugalmad. Mert tõled tanultam meg: a halál után számadásra megyek. Számadásom pedig olyan kúszált. Magam nem merek találkozásra menni a halállal. Rád van szükségem. A Te bátorításodra. Arra a szavadra, amelyet ma mondasz: "Én az én Atyámhoz megyek". Hozzá, aki irgalmas szívvel, bûnbocsánattal fogad, ha színe elé Veled érkezem.