Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni. (Zsolt 77,3)
Eljutni a lelki békességre, azt hiszem ez minden ember vágya. Megbékélni életünkkel, helyzetünkkel, életünk történéseivel. Problémáink feldolgozása nem egyszerű, hiszen annyiszor keressük az indokot, miért pont velünk történik a rossz, mivel érdemeltük ki, és minden sérülés, minden lelki nyomor mélyen belevésődik tudatunkba, elfelejteni nem tudjuk őket, csak jó mélyre temetni önmagunkban. Ez persze nem megoldás. A sok egymásra rakódó negatív tapasztalat belülről őrli lelkünket-testünket. Még nehezebb azt elviselni, mikor mindezzel az Úrhoz kiáltunk, de a választ, az ő hangját nem halljuk, nem értjük. Jézus arra tanít bennünket, hogy ne lankadjunk meg, akár a legnagyobb mélységből is felemelnünk a fejünket, kérni Atyánk segítségét. Hiszen hiszünk abban, hogy segítsége nem marad el, számon tartja életünket, még a kövekből is támaszt tanítványokat, olyanokat, akik megtalálva lelkük békességét, tudják mi a küldetésük a világban.
Érzékeid a testi látást, értelmed az ész látását, hited Krisztus látását adja neked. A hit végtelen gazdagságát te nem tudod magadnak megszerezni. Istennek adománya az. Jézus Krisztus csodálatos ajándéka, amelyet a kereszteléskor az Egyház közvetítésével kaptál. Hinni annyi, mint mindig Jézus Krisztussal találkozni, és ezáltal megtanulni az ő szemével látni. (M. Quist)
Kegyelmes Úr Jézus Krisztus! Gyenge vagyok: vonj magadhoz, mert ha nem vonsz, nem tudlak követni. Adj erős lelket, amely kész arra, hogy segítségeddel kövessen, jóllehet a test erőtelen. Mert nélküled nem tehetek semmit, legkevésbé azt, hogy érted halálba menjek. Adj készséges lelket, az igaz hitben rettenthetetlen szívet, bizonyos reménységet, hogy érted türelemmel és örömmel tegyem le életemet. Ámen. (Husz János)