Mennyei Atyánk! Töltsd ki ránk Szentlelkedet, hogy igéd meghallói és cselekvői legyünk!
Hiszen erre hivattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek. (1Pt 2,21)
Az erdőben eltévedve a legkisebb ösvény is kivezethet minket a fák rengetegéből. Amikor már úgy érezzük, hogy minden reményünk elveszett, és amikor már elhagy minden erőnk, akkor tudjuk igazán értékelni a legkisebb ösvényt is, mert ez kivezet minket a nagyobb útra, mely haza vezet. Keresztyénként is a világban tévelygünk. Csábítanak erre, arra, jobbnál jobb életszínvonalat ígérnek nekünk, az életünket a határidők között éljük. Számok, időpontok erdeje ez. Eltévedtünk? Kellene egy kivezető út, mely a sötétségből kivezet minket a napvilágos rétre? Sok helyütt az őseink kereszteket állítottak fel az utak mellé. Valaki hálából, valaki pedig azért, hogy legyen hol megpihennie. Hálát adnia. Mert akkor még nem rohantak az autók, nem siettek annyira az emberek, és volt idejük arra, hogy megálljanak az utak mellett felállított kereszteknél. Álljunk meg Krisztus keresztjénél és a szenvedésének jelénél. Lassítsuk le az életünket és nézzük meg, hogy merre mutat a keresztfa. Nézzünk fel rá, és vegyük észre a helyes irányt, a krisztusi irányt. A keresztfa pedig fölfele mutat, összeköti az eget és a földet, az embert Istennel, a végest a végtelennel. A kereszt az a kereszteződés, ahol Isten és az ember mindig találkozhat.
Isten dicsőségének meglátásához nem kell a csillagokig tekintenünk vagy az egekig hatolnunk. Elég, ha leborulunk a kereszt tövéhez, és ott szemléljük az Immánuel sebeiből folyó piros folyamot. (C. H. Spurgeon)
Jézus! Oly sokszor nem arra indultam el, amerre te szeretted volna. Oly sokszor nélküled jártam életutamat. Köszönöm, hogy a kereszt tövében találkozni akarsz velem, várj rám Uram, ma indulok. Ámen.