Az ismert irodalomtudós és keresztény apologéta mély önreflexiói felesége halálát követően. Az őszinte önelemzés egyben az önsajnálat tagadása is. Lewis nemcsak az olvasó együttérzését nyeri meg, hanem együttműködésre is hívja mindazokat, akik elveszített szeretteik gyászával és fájdalmával küzdenek. Egy olyan belső útra, amelyen értelmet nyerhet a veszteség és a bánat valamennyi formája.
'Miért nem mondta soha senki, hogy a bánat ennyire hasonlít a félelemhez?' - kérdezi naplójában C. S. Lewis, amelyet felelsége hosszú, fájdalmas betegségét követő halála után kezdett írni. Az angol irodalom professzora, a keresztény hit ismert védelmezője egy iskolás füzet lapjain engedi szabadjára legnyomasztóbb kétségeit és gondolatait, hogy leküzdhesse azokat. Noha könyvei milliókat segítettek bizonyosságra jutni, a gyász terhe alatt ő maga is meginog, és kérdőre vonja mindazt, amit korábban papírra vetett.
'A gyász kockázatos, mert a gyászoló nagyon könnyen belecsúszik abba a hibába, hogy a múltját, az emlékeit, a fájdalmát, a fájdalom enyhülését vagy a saját szeretetét szeresse" - írja. Lewis naplója, ez az éles és őszinte valóságfeltárás szöges ellentéte az önsajnálatnak. A gyászolók megszokott viselkedésmintáit sorban, határozottan elutasítja magától, s a fájdalom józan leküzdésében az együttérzés mellett együttműködésre hívja az olvasót.
(S hogyan ír a szerelmeséről, álljon itt egy részlet)
Nézz nyugodtan, kedvesem, nincs mit rejtegetnem előtted! Sohasem eszményítettük egymást. Nem voltak titkaink; jól ismertél bennem minden romlottságot. Ha most újabb hitványságokra bukkansz, kibírom, s tudom, te is. Szidj meg, oktass ki, csúfolódj, bocsáss meg! Hisz nem ez a szerelem egyik csodája? Új erővel ruházza fel a szerelmest - különösen a szerelmes nőt -: átlát a szerelem igézetén, s mégsem ábrándul ki belőle.
A szerelmes egy bizonyos fokig úgy lát, mint Isten, kinek szeretete és tudása összefonódik személyében. Mondhatnók, lát minket, mert szeret, és szeret, bár lát minket.