"... mindenkor az Úrral leszünk" (1Tesz 4,17).
Míg e földön élünk, az Úr van velünk, amikor hazahív, mi leszünk vele. A hívő nem szakad el Megváltójától. Egyek ők, és mindvégig egyek is maradnak: Krisztus nem lehet meg az övéi nélkül, mert akkor csak fő lenne, test nélkül. Akár elragadtatunk az égbe, akár a paradicsomban nyugszunk, akár itt e földön élűnk, Krisztusban vagyunk: ki választhat el tőle?
Milyen nagy öröm ez! Legfőbb tisztességünk, nyugalmunk, vigasztalásunk, gyönyörűségünk, hogy az Úrral lehetünk. Nincs, ami ezt felülmúlná, vagy akárcsak megközelítené. Együtt élünk vele itt a földön, érezzük, amikor megalázzák, elutasítják, érezzük, amikor szenved. De egykor vele leszünk a mennyei dicsőségben is, élvezni fogjuk az örök nyugalmat, Isten királyi uralmát, annak minden megnyilatkozásában. Úgy élünk majd, ahogyan Krisztus, és vele együtt örvendezünk örökkön-örökké.
Ó Uram, ha mindörökre veled lehetek majd, valóban egyedülállóan dicsőséges sorsot szántál nekem. Nem irigylem még az arkangyalokat sem. Mindörökké az Úrral lenni: ez a legcsodálatosabb dolog, amit a mennyről el tudok képzelni. Nem az aranyhárfák, nem a tündöklő koronák, nem is a tiszta fény jelenti számomra a legnagyobb dicsőséget, hanem Krisztus maga és a vele való közösség. Ebben a legdrágább közösségben élhetek mindörökké.