"...a béke és a bizalom erőt adna nektek!" (Ézs 30,15).
Az aggályoskodás és gyötrődés, a kételkedés és bizalmatlanság mindig gyöngeségre vall. Mire megyünk azzal, ha csontig soványodunk a tépelődésben? Visz valamire a sok töprengés? Mindezzel csak alkalmatlanná tesszük magunkat a cselekvésre, és annyira elcsigázzuk lelkünket, hogy végül képtelenek leszünk bölcsen és higgadtan dönteni. Így csak küszködünk és elmerülünk, míg ha hinnénk, a víz színén maradhatnánk.
Ó, bárcsak megnyugodnánk végre! Miért futkosunk házról házra, unalomig ismételgetve szomorú esetünket, és minden elmondásnál egyre jobban gyötrődve? Vagy ha otthon maradunk, miért vagyunk halálos rettegésben olyan bajsejtelmek miatt, amelyek talán soha nem válnak valóra? Jobb lenne, ha békességet találna a szívünk. Ó, bárcsak csendben tudnánk maradni és elismernénk, hogy az Úr az Isten!
Ó, bárcsak bíznánk Istenben! Az Úr, a mi Istenünk, megvédi és megszabadítja az övéit. Nem vonja vissza szent elhatározásait. Biztosak lehetünk abban, hogy minden szava megáll, még ha a hegyek elmúlnak is. Megérdemli, hogy bízzunk Benne, és ha bízunk és békességre találunk Benne, olyan boldogok lehetünk, mint az angyalok Isten trónusa előtt.
Jöjj én lelkem, az Úr van itt, találj újra békességre Benne!