"Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké" (Zsolt 103,9).
Isten olykor megfedd bennünket. Ha ezt nem tenné, nem lenne az a bölcs Atya, aki figyelemmel van oktalan, tévelygő gyermekeire. Feddése fájdalmasan érinti azokat, akik hűségesek akarnak lenni, mert érzik, mennyire megérdemlik a szidást, és milyen hálátlan dolog volt tőlük, hogy megszomorították Atyjukat. Mi már tudjuk, mit jelent ez a feddés, és meghajolunk az Úr előtt, őszintén megbánva, hogy megharagítottuk.
Milyen vigasztaló is ez az ígéret: "Nem perel mindvégig" az Úr. Ha bűntől megtört szívvel megtérünk Hozzá és a bűnt megtagadjuk, Atyánk tüstént kegyelmébe fogad. Mert nem szívesen fordít haragos arcot azok felé, akiket szeret. Abban van öröme, ha mi is teljes örömmel örvendezni tudunk.
Gyertek azért, keressük arcát! Nincs okunk sem kétségbeesésre, sem csüggedésre. Szeressük a minket fenyegető Istent, és akkor nemsokára így énekelhetünk: "... bár haragudtál rám, elmúlt haragod, és megvigasztaltál" (Ézs 12,1). Félre minden sötét gondolattal, amely csak rágja a lelkünket. Jöjjenek az alázatos reménységek és hálára fakasztó emlékek, szívünk szelíd vigasztalói. Aki mint bíró régen megkegyelmezett nekünk, mint Atyánk, újra meg fog bocsátani. Örvendezzünk hát végtelen, változhatatlan szeretetének!