"Aki... megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lk 18,14).
Nem lenne szabad, hogy nehezünkre essen magunkat megalázni, mert ugyan, mire is lehetnénk büszkék? Szépen a leghátsó helyre kellene leülnünk, külön felszólítás nélkül. Ha józanul és becsületesen ítéljük meg magunkat, akkor nem lehetünk valami nagyra önmagunkkal. Kiváltképpen az Úrhoz való imádságunkban nem tudunk semmit felmutatni. Nem beszélhetünk érdemeinkről, mert nincsenek. Egyedül csak az irgalomra hivatkozhatunk: "Isten, légy irgalmas nekem, bűnösnek!" (13. vers).
Íme, a vigasztaló szó Isten királyi székéből: ha megalázzuk magunkat, az Úr felmagasztal minket. A fölfelé vezető út számunkra lefelé vezet. Ha már levetkőztük saját énünket, alázatba öltözhetünk, és ez a legjobb viselet. Az Úr eláraszt minket a - lélek békességével és boldogságával. Megajándékoz Igéjének ismeretével és az Önmagával való közösséggel. Megáld a bűnbocsánat és a megigazulás bizonyosságának örömével. Isten annak ad tisztességet és megbecsülést, aki az Ő dicsőségére használja fel azt. Azoknak ad elismerést és befolyást, akik attól nem fuvalkodnak fel, hanem még nagyobb alázattal szolgálnak neki. Aki erőszakosan törtet fölfelé, azt sem Isten, sem az emberek nem szívesen támogatják, de a szerénységet Isten és ember egyaránt megbecsüli.
Uram, kérlek, alázd meg az énemet, hogy Benned naggyá lehessek!