"Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit" (Zsolt 118,17).
Milyen erőt adó bizonyosság ez! Bizonyára egy ígéret az alapja, amelyet a zsoltáros személy szerint kapott, és amelyet örömmel a magáévá tett. Szabad nekem is így szólnom? Vagy elcsüggedek, mert az ellenség megtámadott? Mert sokan vannak ellenem és kevesen mellettem? Hitetlenségem a harc feladására indít, arra, hogy kétségbeesetten haljak meg, mert megvert, megbecstelenített ember vagyok? Ássák már ellenségeim a síromat?
Mit tegyek ilyenkor? Hallgassak tulajdon gyávaságomra, adjam fel a harcot és vele együtt minden reményemet? Távol legyen! Még van bennem élet.
"Nem halok meg". Visszatér belém az életerő, és elűzi gyengeségemet: "Élek". Az Úr él, és én is élni fogok. Újra felnyitom számat és "hirdetem az Úr tetteit". Elbeszélem majd jelen nyomorúságomat, amely csak arra volt alkalom az én Uramnak, hogy irántam való végtelen szeretetét és hűségét újra megmutassa. Akik már szívesen méretet vennének rólam, hogy koporsómat elkészítsék, várjanak még egy kicsit! Mert keményen megfeddett ugyan engem az Úr, de nem engedte, hogy meghaljak (18. vers). Dicsőség legyen nevének mindörökké! Nem halok meg, míg munkám el nem végeztem, és addig fogok e földön élni, amíg az Úr akarja.