„Azután József ezt mondta testvéreinek: Én meghalok, de Isten bizonyosan rátok tekint, és majd elvezet benneteket ebből az országból arra a földre, amelyet esküvel ígért meg Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak" (1Móz 50,24).
József a testet öltött gondviselés volt fivérei számára. De meg kellett halnia, és így meg kell halnia olyan szerettünknek is, aki életünk útján sokat jelentett számunkra. József halála után Egyiptom soha többé nem lehetett már ugyanaz testvérei számára, mint életében, ahogyan számunkra is megváltozik a világ, és már nem ugyanaz többé, mint szeretett hozzátartozónk életében volt.
De nézzük, hogyan enyhítette Isten fájdalmukat a nagy gyászban? Ígéretet kapnak, hogy az élő Isten rájuk fog tekinteni. Mekkora kitüntetés ez! Micsoda vigasztalás! Szinte a földre jött mennyország!
Ó Urunk, kérünk, tekints ránk ma! Térj be hozzánk, bár jól tudjuk, hogy nem vagyunk méltók arra, hogy gondolj ránk!
Az ígéret azonban még többet is mond: az Úr elvezeti őket más földre. József halála után Egyiptomban egyre kevésbé lesznek kedveltek; fokozatosan a szolgaság házává válik számukra az ország. De nem maradnak ott mindvégig. Isten kiszabadítja őket és elvezeti az ígéret földjére. A mi itteni sírásunk sem tart örökké. Egyszer mi is elmegyünk innen a dicsőség honába, ahol együtt leszünk szeretteinkkel.
„...és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel" (1Tesz 4,17-18).