„Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm!" (Zsolt 81,11).
Milyen nagy buzdítás ez imádságra. Mi magunktól csupán kicsiny dolgokat kérnénk, mert nem is érdemlünk nagyokat. Urunk azonban arra biztat, hogy kérjünk nagy áldásokat. Legyen az imádság életünknek olyan természetes cselekedete, mint az, hogy kinyitjuk a szánkat. Ugyanolyan természetes és őszinte megnyilatkozás. Ha valakinek nagyon fontos mondanivalója van, jól kinyitja a száját, igehelyünk is arra biztat, hogy legyünk igazán buzgók a kérésben és könyörgésben.
Ez az Ige azt is jelenti, hogy bátran kérhetünk Istentől nagy áldásokat. Olvasd el az egész verset, és lásd meg, hogyan érvel: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, nyisd ki a szádat, és én megtöltöm". Mivel az Úr már annyi mindent tett velünk, most arra bátorít minket, hogy kérjünk még többet, sőt számítsunk még többre.
Nézzétek a madárfiókákat a fészekben: hogy kitátják a csőrüket, amikor anyjuk közeledik a táplálékkal. Csináljuk mi is ugyanezt. Fogadjuk be a kegyelmet minden lehetséges alkalommal! Szívjuk be a kegyelmet, mint a szivacs a körülötte levő vizet. Isten kész arra, hogy megtöltsön bennünket Szellemével, csak mi is legyünk készek arra, hogy befogadjuk azt. Szükséget látunk? Indítson ez arra minket, hogy megnyissuk Isten felé a szánkat! Már-már összeroskadunk? Serkentsen ez arra, hogy elpanaszoljuk Istennek erőtlenségünket. Tele vagyunk félelemmel? Legyen belőle segélykiáltás az Úrhoz! Mint egy gyermek, kiáltsunk Atyánkhoz! Szánkat megtölti az Úr, higgyed ezt!
Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről. Nyisd ki a szádat, és én megtöltöm! (Zsolt. 81.11)