„Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj" (2Móz 4,12).
Az Úrnak sok olyan hűséges szolgája van, aki gyámoltalan a beszédben, és amikor az Úrért kell szólnia, nagy zavarba jön, nehogy elrontson egy jó ügyet ügyetlen beszédével. Ilyenkor gondoljunk arra, hogy a nehézkesen szóló szájat is az Úr teremtette, és óvakodjunk attól, hogy kifogásoljuk Teremtőnk munkáját. Meglehet, hogy a nehézkesen szóló nyelv nem is olyan rossz, mint ha valakinek gyors a nyelve, mert néhány egyszerű szó több áldással járhat, mint egy nagy szóáradat. Az pedig egészen bizonyos, hogy a szabadító erő nem az emberi ékesszólásban, remek szóképekben vagy a kiváló előadókészségben rejlik. A folyamatos beszédkészség hiánya tehát nem olyan nagy baj, mint amilyennek látszik.
Ha Isten az ura a szánknak és a szívünknek, akkor gazdagabbak leszünk, mintha üres szívvel fújnánk az ékesszólás trombitáit, és vernénk a meggyőzés cimbalmait. Isten bölcsességre tanít, jelenléte erőt jelent számunkra. A fáraónak több oka volt félni a dadogó Mózestől, mint Egyiptom legtalpraesettebb szónokától, mert az ő szavában erő volt, csapások és halál járt a nyomában. Ha az Úr velünk van, természetfeletti erővel ruházza fel természettől való gyengeségünket. Ezért szóljunk bátran az Úr Jézusról, hiszen ez feladatunk is.