„Azért most én csábítom el őt, elvezetem a pusztába és szívére beszélek" (Hós 2,16).
Isten látja, hogy a bűn csábít minket, ezért elhatározta, hogy szeretetével csalogat bennünket magához, mert a szeretet a bűnnél is jobban vonz bennünket. Emlékszünk még arra, micsoda vágyat ébresztett Isten bennünk, amikor először szólított meg bennünket, és elcsalogatott e világ talmi értékeitől? Ezt a vágyat Isten újra meg újra éleszti bennünk, amikor látja, hogy már-már beleesünk a gonosz tőrbe.
Azt ígéri, hogy félrehív bennünket, mivel így tud legjobban a szívünkre beszélni. Ez a félreeső hely azonban nem valami paradicsom, hanem a pusztaság, mert ott semmi sem vonja el a figyelmünket Istenről. A nyomorúságok pusztaságában Isten jelenléte lesz a minden a számunkra. A vele való közösséget akkor többre becsüljük majd, mint mindent, amit idáig olyan nagyra értékeltünk, megszokott környezetünket, kényelmünket, barátainkat. A magány és a szenvedés közelebb hoz önmagunkhoz és mennyei Atyánkhoz, mint bármi más.
Amikor így „elcsábít" és a vele való közösségbe hív az Úr, akkor derül ki, hogy milyen drága és vigasztaló mondanivalója van a számunkra. A „szívünkre beszél", amint igehelyünk mondja. Bár mi is megtapasztalnánk, milyen igaz ez az ígéret! Bárcsak hagynánk, hogy elcsalogathasson szeretete, félrehívhasson próbatétele, és megvigasztalhasson az igazság Szelleme, mert így ismerjük meg igazán az Urat és tudunk örömmel új éneket énekelni neki.