„Az Úr, az én Uram ad nekem erõt, olyanná teszi lábamat, mint a szarvasokét, és magaslatokon enged járni engem" (Hab 3,19).
Ez Isten emberének a bizakodása, amely szintén egy ígéret, mert amirõl õ hittel meg van gyõzõdve, az egyezik Isten akaratával is. A prófétának le kellett mennie a szegénység és az éhség mélységeibe, de úgy léphetett lefelé, hogy a lába nem csúszott meg, mert az Úr erõt adott lépteinek. Máskor a küzdelem hegyeinek csúcsára kellett felkapaszkodnia; de fölmentében éppúgy nem félt, mint amikor útja lefelé vezetett, mert az Úr erõt adott neki. Isten volt az ereje. Gondolj erre: maga a Mindenható Isten a mi erõnk.
De figyeljük meg, hogy az Úr biztos lépteket is adott neki. A szarvas szikláról sziklára szökell, de soha nem téveszti el a lépést. Az Úr kegyelmét kínálja, hogy a kötelesség legnehezebb ösvényein is megcsúszás nélkül járhassunk. Lábunkat alkalmassá teszi a sziklás úton való járáshoz, úgyhogy otthonosan mozgunk ott is, ahol Isten nélkül elvesznénk.
Rövidesen talán még magasabb helyekre szólít minket. Fel kell kapaszkodnunk, egészen a Sion (az Isten) hegyére, ahol a megdicsõültek gyülekeznek. Ó, milyenek is a hit lábai, hogy felhághatunk velük az Úr hegyére!