Újszövetség

PÁL KÖSZÖNETÉT fejezi ki a filippi gyülekezetnek, hogy gondoltak jólétére, amit a tőlük kapott ajándék fejezett ki (10. v.). Nagyon örül, nem azért, mert ajándékot kapott, hanem annak a gyülekezetre gyakorolt hatása miatt. Nem a saját dolgaira gondolt, hanem az övékére, mert megtanulta, hogy minden körülmények között elégedett legyen (11-12. v.). Pál megtanulta az elégedettség titkát, örvendezve a Krisztussal való közösségben, Aki minden erejének a forrása (13. v.).

AZ „ANNAKOKÁÉRT" ezt a fejezetet összekapcsolja az előzővel, az 1. v-ben lévő figyelmeztetést összekötve az Úr visszatérésének reménységével. A szentek álljanak szilárdan ennek a reménységnek a tudatában, anélkül, hogy egyáltalán bármi elvonná figyelmüket. A hívő ember ne a földiekkel, hanem a mennyeiekkel törődjön. Ez az alapja az Evódiához és Sintikhéhez intézett kérésnek (2. v.). Egykor együtt hordozták az igát, Pállal és másokkal együtt harcolva, de valami történt közöttük.

PÁL NEM akarja, hogy a filippiek azt higgyék, hogy ő már elérte a szellemi tökéletességet, hanem ez volt előtte, és erre a célra törekedett, felhasználva minden energiáját, akármibe kerül is. Arra törekedett, hogy megragadja azt a célt, amiért megváltatott (12. v.). Ahogyan a futó a célvonalra koncentrál, nem engedve, hogy bármi elvonja a figyelmét, úgy a hívő embernek is félre kell tennie múltbeli képességeit vagy érdemeit, és buzgón törnie a cél felé.

„UGYANAZOKAT ÍRNI" azt mutatja, hogy Pál nemcsak az ember saját dolgait illetően folytatja a gondolkodásnak ugyanazt a témáját. Voltak ellenségek, akik a saját dolgaikat keresték, és így megosztották a szenteket, ezért volt szükség a figyelmeztetések megismétlésére. A júdaista tanítók a külső szertartást erőltették, de a hívők az igazi körülmetélkedést, mert a szentély megtapasztalása és a Krisztusban, nem pedig a (hús)testben való bizakodás jellemzi őket (1-3. v.; 1Kor 2,2; Gal 6,14; Kol 2,11-12).

AZ 1. FEJEZETBEN az apostol felszólította a gyülekezetben lévő szenteket, hogy álljanak szilárdan, figyelmeztetve őket, hogy harcoljanak együtt (27. v.). A 2. fejezet első verseiben négy dolgot említ, amely a gyülekezetben összhangot teremthet, ha végrehajtják, és leszögezi az önmegtagadás elvét, mások iránti mélységes érdeklődéssel (1-4.v.). Minthogy ez az alapelv minden tökéletességében nyilvánvalóvá vált Krisztusban, most figyelmezteti a szenteket, hogy engedelmeskedjenek, ezt az elvet követve (12. v.).

AZ ÖRÖM, amelyre az apostol vágyik (2. v.), az, hogy lássa az összhangot a filippi gyülekezetben, amelyet csak az 1. versben közölt négy megállapítás megvalósulása eredményezhet. Ha gondunk van arra, hogy vigasztalást vagy vonzást jelentsen az, hogy a Krisztusban vagyunk, akkor hasonlóan fogunk gondolkodni; a szeretet vigasztalásához ugyanazt a szeretetet kell mutatnunk; a Szellem közösségéhez egyetértésben kell élnünk; és az érzelmekhez és a könyörületességhez egyetértésben kell lennünk.

KRISZTUS ÜGYÉT előmozdítja az evangélium hirdetése (12-18. v.); Krisztus bemutatása a hívő ember életében (19-26. v.); a bizonyságtétel védelme (27-30. v.).

AZ APOSTOL úgy ír, mint Jézus Krisztus rabszolgája, hogy bemutassa Krisztus iránti osztatlan hűségét, és hangsúlyozza az alázatosság és szerénység eszméjét. Minden hívő áron van megvéve (1Kor 6,19-20), ezért ilyen jellemvonásokat kell mutatnia. Az a szó, hogy „szentek", „elkülönített embereket" jelent, és ezt életükben kell bemutatniuk, hogy el vannak különítve Istennek. Helyzetüket tekintve Krisztusban voltak, de életüket gyakorlatilag Filippiben élték.

A LEVÉL hátterét az ApCsel 16-ban találjuk meg, ahol megtudjuk, hogy Filippi római gyarmat volt. Itt Rómából származó gyarmatosítók telepedtek le az idegen népesség közepette. Római polgárok lévén, szokásaik, nyelvük, törvényeik és öltözékük római volt. Alattvalói hűséggel tartoztak a római császárnak, és biztonságukra római katonák vigyáztak. Azonban az evangélium hirdetése által mennyei kolónia keletkezett, és a szenteknek mennyei polgárokként kellett viselkedniük, engedelmességet tanúsítva Krisztus iránt.

A 6,1-9. VERSBŐL álló szakasz befejezi a levélnek azt a részét, amely arra ösztönöz, hogy legyünk méltóak magas elhívatásunkhoz. A családban a gyermekeknek engedelmeskedniük kell, és az atyáknak megfontoltaknak, de határozottaknak kell lenniük. A napi munkában mind a szolgák, mind az urak úgy cselekedjenek, hogy mennyei Urunk szeme előtt vannak.