Isten az Ő parancsait Fiának bennünk lévő életéhez intézi. Ebből következik, hogy nehezek az Ő parancsai annak az emberi természetnek, amelyben az Ő Fia kiábrázolódott. Amint azonban engedelmeskedünk, csodálatosan könnyűvé válnak.
„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat." János 14,15
„Senkinek se tartozzatok semmivel, csak azzal, hogy egymást szeressétek." Róma 13,8
Szomorú, hogy olyan kevesen éreznek tiszteletet Isten Igéje iránt. Az emberek bölcsebbnek tartják magukat, mint Isten Igéje, és bírálgatják azt. „Én azonban nem, mert félem az Urat!" Az Isten Szelleme által ihletett könyvet életünk forrásának és mércéjének tekintjük, és iránta érzett tiszteletünket engedelmességünkkel bizonyítjuk. Isten Igéje nem rémületet, hanem gyermeki alázatot ébreszt bennünk. Nem a büntetéstől tartunk, hanem félve tiszteljük a parancsolatokat.
Ezt a kettőt, az engedelmességet és a Jézus Krisztus szeretetében való megmaradást, nem lehet elválasztani egymástól. Csak Krisztusnak engedelmeskedő élettel bizonyíthatjuk, hogy szeretetközösségben vagyunk vele. Engedelmeskednünk kell az Úrnak, ha érezni akarjuk szeretete melegét. Ha bűnben élünk, nem élhetünk szeretetben. Istennek tetsző szent élet híjával nem lehetünk kedvesek az Úrnak. Aki nem törődik a megszentelődéssel, mit sem tud Krisztus szeretetéről.
Ez a bizonyíték sok éven át el volt rejtve a szem elől. Az idők zavaros volta eltávolította arról a helyről, ahol lennie kellett volna. Mihelyt nem látták, már nem is gondoltak rá, és a nép úgy tekintette, mintha nem is létezne. Pedig az volt nemzeti létükben a legfontosabb dolog, az élet fő célja. Ez volt Isten törvényének a másolata.
A 119. ZSOLTÁR A LEGHOSSZABB a könyvben, és egyike a legfontosabbaknak. Az egész Isten Igéjéről szól, és annak hatásáról a hívő ember életére és járására. Kulcsverse a következő lehet: „Mimódon őrizheti meg tisztán az ifjú az ő útát?", 9. v.
A ZSOLTÁR HÁROM utat ír le, amelyben Isten kijelenti önmagát.
(1) A teremtésben, 1-6. v.; (2) a Szentírásban, 7-11. v.; (3) a kereső léleknek, 12-14. v. Ez az egymást követő kijelentés sorrendje a Róm 1-3-ban is. Először a pogány világnak, írott kijelentés nélkül, azután a tanult és kulturált világnak, majd a zsidók által képviselt vallásos világnak.
EZ A KÉT fejezet feltárja Izráel Istenének egyedülálló jellemét. A környező nemzeteknek bőven voltak isteneik. Az ő bálványszobraik megfoghatóak, mégis élettelenek voltak. Azok imádatában nem volt biztonság, vagy békesség. De Isten választott népe számára, akik ismerték Őt, noha az Úr Isten láthatatlan volt, mégis valóság. Isten dicsősége és nagysága látható volt, amikor törvényeit nekik adta, 5,24 - ez valóban csoda volt!
BÁR a Tízparancsolatot egy akkor még ismeretlen néppel közölték, amely egészen addig rabszolgák nemzete volt, a Tízparancsolat, mint az erkölcsiség minden területe a héber Szentírásban - messze felette áll a többi nemzet erkölcsi előírásainak. Ha az emberek nem számolnak isteni eredetükkel, akkor hogyan tudják ezt egyáltalán megmagyarázni? Egyedül Izráelről mondta Isten: „az égből beszéltem veletek", 22. v. Isten ismét felhívja a figyelmet az Egyiptomból történő megváltásra, 2. v. A megváltás - ok az engedelmességre.