Ne beszélj semmit róla, amíg az Ember Fia benned fel nem támadt! Amíg a feltámadott Krisztus nem uralkodik annyira az életedben, hogy megérted, amit a történelmi Krisztus tanít. Amikor belsőleg megfelelő állapotba jutottál, Jézus szava olyan érthetővé lesz, hogy csodálkozol, miért nem értetted meg azelőtt. Nem érthetted meg előbb, mert nem voltál még abban az állapotban, hogy elviselhetted volna.
„Átvettem mindent és bővölködöm: el vagyok látva, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött, olyan kellemes illatként és kedves áldozatként, amely tetszik Istennek." Filippi 4,18
Jézus keresztje Istennek a bűn felett mondott ítéletét hirdeti. Semmiképpen se tűrd meg Krisztus keresztjével kapcsolatban a vértanúság gondolatát. A kereszt nagyszerű győzelem volt, amely a poklot alapjáig megrendítette. Nincs semmi biztosabb sem az időben, sem az örökkévalóságban, mint amit Jézus Krisztus véghezvitt a kereszten: helyes kapcsolatba hozta az emberi nemzetséget Istennel. Az emberi élet alapjává a megváltást tette. Minden embernek utat nyitott, hogy belépjen az Istennel való közösségbe.
Sohasem mérhetjük fel a Gecsemánéban lejátszódott halálos küzdelem mélységeit, de legalább ne értsük félre. Isten és ember halálos harca ez egy személyben szemtől szemben a bűnnel. Semmit sem ismerünk a Gecsemánéból személyes tapasztalás útján. Gecsemáné és Golgota egyedülállóak: nekünk az életre nyitnak kaput.
Jézus itt nem feddi tanítványait. Hitük valódi volt, de meg volt zavarva; a valóság tényei közepette nem működött. A tanítványok "szétszóródtak" ki-ki saját érdekeihez. Fogékonyak voltak olyan dolgok iránt, amelyeknek semmi közük sincs Jézus Krisztushoz. Miután a megszentelődésben teljesen összekapcsolódtunk Istennel, hitünknek meg kell valósulnia hétköznapi életünk minden helyzetében és körülményeiben. Szét kell szóródnunk, nem a munkába, hanem a belső pusztaságba, hogy ott megismerjük, mit jelent belsőleg elhalni Isten áldásaival szemben.
Jézus Krisztus diadalmenetben vonult be Jeruzsálembe. A város alapjáig megmozdult, de idegen isten lakozott benne: a farizeusi büszkeség! Ez a farizeusság vallásos és egyenes volt, de mégsem volt más, mint "meszelt sír".
Amikor Pál visszanyerte szeme világát, szellemi látást is kapott Jézus Krisztus személyéről. Egész hátralevő életében és igehirdetésében nem akart tudni másról, mint Jézus Krisztusról: "Elhatároztam, hogy egyébről ne tudjak köztetek, mint Jézus Krisztusról, mégpedig a megfeszítettről" (1Kor 2,2). Pál szívét és gondolkozását soha többé nem vonzotta más, csak Jézus Krisztus.
Meg kell tanulnunk, hogy minden ízében épségben tartsuk a Jézus Krisztus meglátása által kapott jellemvonásunkat.
Van-e szükségünk más indokolásra ahhoz, hogy közbenjáró imádkozókká legyünk, mint az, hogy "Krisztus mindenkor él, hogy esedezzék érettünk" és hogy "a Szent Szellem esedezik a szentekért"? Olyan eleven kapcsolatban vagyunk-e embertársainkkal, hogy mint Istennek a Szent Szellem által tanított gyermekei végezzük értük a közbenjáró imádság szolgálatát? Kezdjük azokon a körülményeken, amelyek között élünk: otthonunk, foglalkozásunk, a minket, vagy másokat érintő jelenlegi válságos idők vajon letörnek-e bennünket?
Ha nem vigyázunk éberen arra, hogyan munkálkodik bennünk Isten Szelleme, akkor szellemi képmutatókká válunk. Látjuk, miben buknak el a többiek és ezt a meglátásunkat kritikává torzítjuk, ahelyett, hogy imádkoznánk értük.
Sokan azért hagyjuk abba az imádkozást és keményedünk meg Istennel szemben, mert csupán érzelmileg vagyunk érdekelve az imádkozásban. Jól hangzik, ha elmondjuk, hogy imádkozunk; könyveket olvasunk az imádságról, amelyek megmondják, hogy az imádságnak jótékony, áldott hatása van, lelkünk megnyugszik, szellemünk felemelkedik, amikor imádkozunk; de Ézsaiás szavai arra mutatnak, hogy Istent ámulatba ejtik az ilyen gondolatok az imádságról. Az imádatnak és a közbenjáró imádságnak kéz a kézben kell haladnia; egyik sem lehetséges a másik nélkül.