ÉnekekÉneke

AZ UTOLSÓ VERS egyben a legrövidebb. Benne a menyasszony látható, amint feljő a pusztából, szerelmesére támaszkodva. Megjelenik az világ előtt az ő társaságában, de tőle függve, őrá támaszkodva. A 2,8-ban láttuk őt szerelmesének szavát hallva. „Szerelmesemnek szavát hallom", mondta, azt a hangot, amely közeledését hirdette, közösségre és szeretetre törekedve vele. Sajnos, ezután ő elfordult tőle. Itt, a 8,5-ben azonban ismeri közelségét, és szerelmesére támaszkodva látható. A támaszkodás képe a gyengeségnek, amely az erősbe kapaszkodik; vö. 2Kor 12,9-10.

AZ ELŐBB VISSZAESÉS történt, 2,8-17, és sajnos, ismét ez történik. A menyasszony szobájának ajtaja be van zárva, 5,5, annak bizonyítékául, hogy a vőlegény visszatérését nem várta, nem sóvárgott utána. Ő megállt az ajtónál, és bebocsátást szeretett volna; vö. Jel 3,20. Emlékezteti a menyasszonyt, hogy milyen kedves neki, ezt mondva: „én húgom, én mátkám, én galambom"; és hogy mennyit szenvedett miatta: „az én fejem megrakodott harmattal, az én hajam az éjszakának harmatjával" Én 5,2.

A NAP MÁR HŰVÖS lett, már árnyékok sincsenek, de a szerelmes nem tért vissza. Besötétedett és ő egyedül volt. Egészen másképpen is lehetett volna. Ha válaszolt volna neki, vele ment volna a napvilágnál, „karjára támaszkodva". Az ablakon keresztüli homályos látást felcserélhette volna ölelésének melegével. Ő azonban elment. A menyasszony egyedül van. Közelségének érzékelése elveszett. Balga volt a menyasszony, de milyen sokszor viselkedünk hozzá hasonlóan!

AZ UTOLSÓ ÉNEK végén a menyasszony élvezhette a közösség édes voltát szerelmesének karjaiban. Ilyen közösség, amely ennyire mély és áldott, bizonyára sohasem fog megszakadni. Sajnos, a tapasztalat azt mutatja, hogy valakinek az Úrral való közössége könnyen megszakadhat. Vele való egyesülésünk örök, nem szakadhat meg. De ugyanúgy, ahogyan a fiatal szarvast megzavarhatja egy ágacska reccsenése, 2,7, egy váratlan pillanat egy meggondolatlan szó, egy ostoba történet megzavarhatja és megronthatja békénket és közösségünket.

SALAMON 1005 ÉNEKET írt, vö. 1Kir 4,32, de valamennyi közül ez a legkiválóbb. Az „Énekek éneke" kifejezés ezt jelzi, és össze kell hasonlítani a „szentek szentje", vagy a „királyok Királya" és „uraknak Ura" kifejezésekkel. Az Énekek éneke Salamonról beszél, és úgy tekintsünk rá, mint nagy dicsőségű uralkodóra. Ebben az Úr Jézus Krisztus előképe az Ő feltámadásának és mennybemenetelének minden dicsőségében. Ebben a könyvben úgy ismerjük meg, mint Királyt, 1,12, és a hívő ember helye mellette van,mint bensőséges vonzalmának tárgya.

A PRÉDIKÁTOR KÖNYVÉT különböző utakon közelíthetjük meg. Némelyek szerint annak a témának a tárgyalása, amelyet úgy nevezhetünk, hogy „Élet Isten nélkül". Mások szerint ez csak naplószerű cinikus kihangsúlyozása az élet pesszimista szemléletének, amely „hiábavalóság és a szellem gyötrelme". Ismét mások szerint az emberi szív kielégíthetetlen sóvárgásának mélységes leleplezése. Mások számára prédikációt jelent a természeti ember felé olyan kifejezésmóddal, amelyet megért, azzal a szándékkal, hogy önmagától Istenhez vezesse el.