A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente nekik. (Lk 2,20)
Jól összeillik ez a két Ige: bízzál és cselekedjél, méghozzá ebben a Szent Szellem által megadott sorrendben. Először hitünk kell legyen, hogy azután a hitünk munkálkodhassék. Az Istenben való bizalom szent, munkára indít: bízunk abban, hogy Isten jót fog adni, és mi is a jót tesszük. Ez a bizalom nem tétlenné tesz, hanem felserkent és biztat, hogy számítsunk arra, hogy az Úr munkálkodik általunk. Nem szabad aggodalmaskodnunk és a rosszat cselekednünk, hanem bíznunk kell és a jót tennünk. Nem bízhatunk tettek nélkül, és nem cselekedhetünk bizalom nélkül.
János így válaszolt nekik: „Akinek két ruhája van, adjon annak, akinek nincs..." (Lk 3,11)
És útra kelve el is ment az apjához. (Lk 15,20)
Milyen gyorsan cselekszik az Úr! Meghallgat, mielőtt még kiáltanánk, és gyakran ugyanilyen gyorsan válaszol is. Mivel előre ismeri szükségleteinket és imádságainkat, úgy intézi körülményeinket, hogy mielőtt még a szükség ténylegesen felmerül, Isten már gondoskodik a segítségről, a próbatétel előtt pedig már jó előre felfegyverez annak elviselésére. Ez a mindenható Úr pontossága, amelyet gyakran megtapasztalhattunk már. Még nem is sejtjük a bekövetkező nyomorúságot, de már megérkezett a komoly vigasztalás, amely majd megtart a nyomorúságban.
PÁL a hittel foglalkozva főleg azt a hitet tartotta szem előtt, amely megtérésre vezet, míg Jakab itt az embernek a feltételezett megtérése utáni hitét szemléli. Szembeállítja a hit két fajtáját, azt a hitet, amelyet nem kísérnek cselekedetek (2,14-20), és azt a hitet, amely Istenért végzett tevékenységgel van összekötve (2,21-24). Két kérdést tesz fel az ilyen hittel kapcsolatban: (I.) Mi haszna van hitének, ha nem járnak vele jó cselekedetek? (II.) Megmentheti-e az ilyen hit az örök büntetéstől? A válasz mindkét kérdésre nemleges.
Amikor Izráel Círusz parancsára megkezdte a fogságból való visszatérést, Zorobábel (Zerubbábel), Sealtiel fia lett Júda helytartója. Isten házát újra fel kellett építeni. Zorobábelhez és Jósua főpaphoz Isten szava Aggeuson (Haggeus) keresztül szólt. A nép között fásultság uralkodott. Többet törődtek a saját házukkal, mint Isten háza építésének előrehaladásával, Agg 1,2-4. Az Úr Aggeuson keresztül cselekvésre szólította fel a népet. Gondoljunk ma arra, hogy önző anyagiasság akadályozhatja az Úr munkáját az Ő Gyülekezetében.
AZ ÚR úgy utalt tetteire, mint amelyek bizonyítják, hogy egy az Atyával (11. v.); ehhez hasonlóan azok a cselekedetek, amelyeket az apostoloknak kell majd cselekedniük, Krisztussal való egységük bizonyítékai lesznek. Még nagyobb cselekedeteket fognak véghez vinni; nem hatalomban, hanem szellemi területen. Az Úr cselekedetei főképpen lzráelre korlátozódtak, de az apostoloknak szélesebb körű szolgálatuk volt, amint az az Apostolok Cselekedeteiben fel van jegyezve. A cselekedetek egy bizonyos értelemben még mindig az Úréi lesznek (Mk 16,20).
Az 1Sám 1,18-ban három alkalommal történik említés arról, hogy szerették Dávidot, "az Isten szíve szerinti férfit".
"Jonatán úgy szerette, mint a saját lelkét", 1. v.
"De az egész Izráel és Júda szerette Dávidot", 16. v. A két megosztott térség egyesült Dávid iránti szeretetében. Az Úr Jézus iránti szeretet az, ami egyesíteni fog bennünket, és megakadályozza a széthúzásokat.
"Mikál, a Saul leánya azonban megszerette Dávidot," 20. v. Sajnos, szeretete nem volt őszinte, és később megvetette.
AZ ÚR ítélkezésre vonatkozó magyarázata (1-6. v.) nem a polgári törvényszékre (Róm 13,1-7) vagy a gyülekezeti fenyítésre (1Kor 5,1-13) vonatkozik. Szavai mások egyéni és kicsinyes megítéléséről szólnak, amely személyes ellenszenvből, részrehajló szellemből, irigységből stb. fakad. Az ilyen szükségtelen kritikai szellemnek nincs helye a saját hibáinak alázatos ismeretével rendelkező tanítvány életében. Ahogyan a keresztyén növekszik a kegyelemben, mind szigorúbbá válik önmaga megítélésében, és elnézőbb mások elítélésében.