Isten_szeretete

A világon elterjedt egy szokatlan betegség. Akik megbetegedtek, azok szíve egyre kisebb lett, erejük csökkent, vidámságuk alább hagyott. Az orvosok tanácstalanok voltak. Rengeteg orvosságot írtak elő, de semmi nem használt. Még szívátültetést is alkalmaztak. Az átültetett szív is pár napra a műtét után kezdett összezsugorodni. Tehetetlen félelem fogta el őket. A betegség tovább terjedt. A kórházak megteltek az utolsó ágyig. Rövid idő után mindenki szívbajos lett. Ágyban fekvő lett az egész világ és a halált várta.

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra. A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

A vonat éppen befutott a pályaudvarra. A peronon egy kislány várt az "útipoggyászával", egy szatyorral, amelybe a tervezett utazásra egy kis ennivalót csomagolt be. A kicsi felszállt, és talált egy ülőhelyet egy még nem egészen teli fülkében. Kutatva nézett körül, és megnézte az utasokat, akik azonban mind idegenek voltak. Fáradt volt a hosszú várakozástól, és úticsomagját fejpárnának használta, hogy kissé kipihenje magát. Amikor jött a kalauz, nagy bizalommal megkérdezte tőle, hogy szabad-e itt aludni. Ő barátságosan igennel felelt, de utána látni akarta a jegyet. A kislány így felelt:

Harry Ironside három év alatt kadétból kapitánnyá lépett elő az Üdvhadseregben, de állandóan gyötörte az a gondolat, hogy visszacsúszott, és elveszítheti az üdvösségét. Úgy gondolta, ahhoz, hogy megtartsa az üdvösséget, el kell jutnia egy olyan pontra, amikor már nem vétkezik. Szenzációs történeteket hallott emberektől, akik azt állították, hogy elérték a szentséget, és életük teljesen bűntől mentes volt. Ő is akarta ezt a szentséget.

Amikor huszonegy éves lett, a virginiai Roanokeban élő Tammy Harris elkezdte keresni vér szerinti édesanyját. Egy évig nem járt sikerrel. Azt nem tudta, hogy anyja, Joyce Schultz már húsz éve keresi őt.

Élt egyszer egy egércsalád egy nagy zongorában. Rajongtak zongora-világukért és a zenéért, ami gyakran hangokkal és harmóniával árasztotta el a sötét zugokat. Az egereket ez először egészen lenyűgözte. Vigaszt jelentett számukra és csodálattal töltötte el őket a gondolat, hogy van valaki, aki zenél. Bár ez a valaki láthatatlan volt a számukra, úgy érezték, közel van hozzájuk. Szívesen gondoltak a Láthatatlan Zongoristára, akit nem láthattak.